Baráth Katalin- A fekete zongora

Agave kiadó, 2010
304 oldal

Fülszöveg:
Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbeszabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.

Egyre jobban szeretem a kortárs magyar írókat, Baráth Katalin stílusa is nagyon megtetszett. Könnyed, humoros és remekül felépített regény, már az elejétől megfogott és a nyelvezete is nagyon szép .
Az 1900-as évek eleje az egyik kedvenc korszakom, a könyv nagyon jól lefestette ezt az időszakot, az akkori emberek gondolkodásmódját és a kor miliőjét.
A szereplők is remekül ki lettek találva, nagyon tetszettek a nevek és a jellembeli finomságok, amiket az írónő olyan remekül kitalált. Nagyon hitelesre sikerült mindenki, szinte magam előtt láttam a pletykás szomszédot és a mindig paprikás Dujmovicsot, vagy az állomásfőnök rettentő kíváncsi nejét.

"Az állomásfőnök neje többnyire helyesen ítélte meg az utasok kilétét, és nem volt szokása tévedni, legyen szó akár a társadalmi osztályukról, akár az úti céljukról. Ez alkalommal azonban alaposan mellélőtt. Az utolsó divat szerinti öltönyt viselő fiatalember a Monarchia polgára volt, és azon belül sem egy távoli cseh városból vagy az örökös tartományok valamelyikéből érkezett Ókanizsára, hanem csak a szomszédból, Szabadkáról. Erről az állomásfőnökének is hamarosan alkalma nyílt meggyőződni. Heves érdeklődése ugyanis, amivel minden idegent kitüntetett, arra sarkallta, hogy a kifakult pongyolájával némiképp egzotikus összhangot alkotó, csipkeszegélyű napernyőjét kézbe vegye, és a peronhoz siessen, a fiatalemberrel véletlenül szóba elegyedni.
– Parlévufranszé? – állta el a kijáratot.
A férfi meglepődve kérdezett vissza.
– Hogy mondta, hölgyem?
Az állomásfőnökné könnyednek szánt kacaj kíséretében jókorákat csapott napernyőjével az idegen vállára.
– Nahát! Hogy maga milyen kittűűűnően beszél magyarul! Mikor a vak is láthatja, hogy egyenesen Párizsból érkezett! Két-három átszállással persze, úgy értem. – Az asszonyság nem volt képes megtagadni állomásfőnökéi mivoltát. – Vagy netalány Londonból? Dujuspékenglis?"

Kedvenc szereplőm természetesen Dávid Veron volt, a minden lében kanál boltos kisasszony, aki titokban regényt ír, a Nyugatot és az Estet olvassa és imádja a modern irodalmat. Természetesen kerékpárral közlekedik, ezzel is kilóg a sorból, az 1900-as évek elején a feminista nők jártak kerékpárral.
Nagyon szimpatikus főszereplő, nagyon megkedveltem.

"„Nocsak!” – jegyezte meg magában Veron, akinek még a legmeghittebb pillanatokhoz is akadt hozzáfűznivalója. – „Lehet, hogy engem most megcsókoltak?”"

Tetszett a romantikus szál is, örültem, hogy nem csöpögött és abszolút beleillett a sztoriba, nem volt erőltetett.
Érdekes volt megismerni, hogy abban az időben hogyan ismerkedtek az emberek, mi fért bele egy udvarlásba és mi az, amitől a hölgyek már pirultak.

A krimi-vonal is jól ki lett találva, és nagyon örültem, hogy nem sikerült rájönnöm, hogy ki a gyilkos. Nem volt kiszámítható, mindenki gyanús volt.
Plusz pont az Ady-szálért, egyik kedvenc költőm és a címadó verse is nagyon szép.


Ady Endre: A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.

Amit szegediként szintén értékeltem, hogy olvashattam egy rövid rész erejéig a saját városomról is. :)

„ Erősen sötétedett már, amikor a vonat befutott a szegedi indóházba. Hiába volt sötét, a pompás épület a gázlámpák fényében fürödve teljes pompájában tündökölt. Veron újból megcsodálta a kisvárosi szemmel óriásinak tetsző, alig kilenc esztendővel korábban befejezett állomásépületet, amelynek különleges módon az emeletére lépett be a vonattal érkező utas, és miután megcsodálta a bacchanáliát megörökítő, élénk színekben pompázó mennyezeti freskót, le kellett sétálnia a lépcsőn, hogy az utca szintjére jusson.”

Összességében nagyon jó könyvet kaptam, remekül szórakoztam végig és alig várom, hogy olvashassam Dávid Veron további kalandjait. Amit a könyv végén olvastam Veron pesti ténykedéséről, nagyon felkeltette az érdeklődésemet. :) A Poirot-s rész nagyon vicces volt.

Értékelésem: 4,5/5

További kötetek:

Benedek Szabolcs- A vérgróf

Libri Könyvkiadó, 2012
472 oldal

Fülszöveg:

"Mindig esténként tűntek elő, néha csapatosan, többnyire azonban egyedül. Hogy pontosan hogyan és mikor érkeztek, arról senki nem bírt megbízhatót mondani. Volt, aki azt állította, hogy ugyanott laknak, amerre dolgoznak is, napközben alszanak és megbújnak valamelyik bérkaszárnya zugában, s csupán napszálltakor merészkednek elő. Mások akár meg is esküdtek volna rá, hogy a város egy másik fertályából jönnek és szekéren hozzák őket...
Most is csak annyit lehetett tudni, hogy megint meghalt közülük az egyik."

A székesfőváros utcáin arat a halál: a rendőrség elképzelhetetlen brutalitással meggyilkolt prostituáltak holttesteire bukkan szerte a városban, a Városligettől kezdve az előkelő Ó utcai bordélyon át egész a ferencvárosi munkásnegyedekig. 1910-et írunk: az újabban már villanyfényben úszó Andrássy úton még egymást kerülgetik a konflisok és az automobilok, a legendás kávéházakban pedig Ady Endre és Molnár Ferenc társaságát keresik a szépreményű költők és hírlapírók. Ezzel egy időben pedig különös vendég érkezik Budapestre, hogy néhány hónapi rejtőzködés után egyszerre csak az előkelő szalonok és úri társaságok kedvencévé váljon: Saint-Germain grófja, aki egyenesen Rákóczi fejedelem leszármazottjának mondja magát, és a világtörténelem legkülönbözőbb korszakaiból származó történeteinél csak a szokásai különösebbek. Éjszaka él, akárcsak a város, és még soha, senki nem látta enni…

Kíváncsi voltam erre a könyvre, nemrég olvastam Szécsi Noémi Finnugor vámpírját, ami nagyon tetszett, reménykedtem, hogy egy újabb érdekes regényt kapok egy másik magyar író tollából. A borító elsőre megfogott, szerintem remekül sikerült és passzol is a történethez.

Bár a történet vámpíros, fényévekre van a most divatos vámpírregényektől, engem inkább a klasszikusnak mondható Drakulára emlékeztet egy kicsit, egyébként maga a vámpír vonal inkább mellékszál az izgalmas krimiben.
A békebeli Budapesten játszódik a történet, egy sorozatgyilkos prostituáltakkal végez elég brutális módon, a rendőrség tehetetlen, ami a leggyanúsabb, hogy a holttestek körül sokkal kevesebb a vér, mint kellene. Mihucz Ervin, egy fiatal nyomozó próbálja megtalálni a gyilkost.
Mindeközben Mihucz Ervin barátja, Szállási Titusz igyekszik újságírói és költői tehetségével kitűnni, keresi a nagy sztorit, amivel nevet szerezhetne a szakmában. Egy Pest felé tartó hajón megismerkedik Rákóczi Lipóttal, Saint-Germain grófjával, aki rögtön felkelti érdeklődését Titusznak, ugyanis a gróf Rákóczi Ferenc fiának vallja magát. Titusz elvállalja, hogy a furcsa grófot bevezeti Budapest éjszakai életébe, mit sem sejtve arról, hogy mi is a gróf valójában. A gróf karaktere engem Drakulára emlékeztetett egy picit, de Rákóczi Lipót mégis más,  nagyon érdekes és eredeti figura.
A budapesti éjszakában feltűnnek az irodalom jeles képviselői: Ady, Molnár Ferenc és Móricz Zsiga, feltűnik Bródy Sándor is, valamint betekintést nyerünk  a századelő bordélyaiba is.

Engem nem is maga a történet fogott meg, bár az is remek, hanem a könyv hangulata. Igazán hitelesen festi le az író az 1900-as évek eleji Budapestet, láttam magam előtt az embereket és kávéházakat, mintha csak egy fekete-fehér filmet néznék. Szinte beszippantott a világába, mind a leírások, mind a nyelvezet a századelő miliőjét idézte.Egy plusz ízt adott az egésznek az a finom erotika is, amit belevitt az író. Ami még inkább erősíti a korhű hangulatot, az, hogy a szereplők az akkor felkapott műveket olvassák és emlegetik, például Jókait, illetve Stevensontól a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ot.
Nagyon tetszett, hogy bár szórakoztató irodalom, mégis szépirodalmi igényességgel van megírva.

A történet viszonylag lassan indul be, aztán észre sem vesszük, és a szálak összefonódnak és a történet egyre izgalmasabb. Nem volt túl véres, aki erre számít, annak csalódnia kell, de nekem tetszett így is.
Nagyon olvasmányos és tényleg nagyon szórakoztató regény, ha nem készülne hozzá folytatás, akkor is megállná a helyét, de persze izgalmas lehetőségeket látok a gróf erdélyi utazásában.
Értékelésem: 4,5/5