Mary Ann Shaffer- Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Park kiadó, 2010
290 oldal
Eredeti cím: The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society
Fordította: Szántó Judit
ISBN: 978-963-530-885-9
Részlet a könyvből: http://parkkiado.hu/pdf/421.pdf

Fülszöveg: 

1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.

A legutóbbi könyvtárazásom során nagyon megörültem, mikor bent találtam ezt a könyvet, már régen szemeztem vele. Meseszép a borítója és a címe is nagyon eredeti.

A történet 1946-ban játszódik, közvetlenül a II. világháború után. Juliet, egy Londonban élő írónő írói válsággal küzd, legutóbbi kiadott könyve után nem találja a témát a következőhöz. Ekkor levelet kap egy idegen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A két idegen között levelezés kezdődik, mely során megismerjük a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság történetét, egy titkos disznóvacsora következményeit,  a szigeten élők mindennapjait a háború alatt, és nem utolsósorban a Társaság tagjait, akikkel szintén levelezésbe kezd Juliet.

Guernsey

Hihetetlenül bájos történet rejlik szépséges borító mögött. Egy hangulatos levélregény, mely stílusában kicsit Jane Austenre emlékeztet. Humoros, kedves, de ami engem igazán megfogott benne, az az, hogy egy számomra ismeretlen szegletét mutatta be a világháborúnak, mégpedig a hétköznapokat.
Guersney szigetét megszállták a németek, stratégiai fontosságú pontnak hitték, és itt állomásoztak évekig. Én nem is tudtam erről ezelőtt, sem arról, hogy teljesen elvágták őket a külvilágtól.
Ezalatt az itt élők persze próbáltak kitartani, de  ahogy telt az idő, egyre nehezebb volt az élet.
Szerencsére nem a az elborzasztás vagy az együttérzés erőszakos kikövetelése volt az írók célja, inkább az apró dolgokba láthatunk bele: hogy hogyan támogatják egymást a csoport tagjai, miként találnak szépséget a sok nélkülözés közepette is, vagy hogy mivel tartják életben a reményt.

Bár a történetben az Irodalmi Társaság ötlete először csak egy vacsora alibijeként fogant meg a szereplőkben, végül valódi értelmet nyert: közösséggé és barátokká kovácsolta a tagokat, akik az irodalom szeretetéből és egymásból merítettek erőt a mindennapokhoz.

Szeretek olyan könyveket olvasni, ahol ennyi irodalomkedvelő ember van. Ráadásul a szereplők nagyon eredetiek és szerethetőek, a levelezés során olyan jól kirajzolódnak a karakterek jellemvonásai, hogy a könyv végére úgy éreztem, mindannyiukat ezer éve ismerem.

Jó ötletnek bizonyult, hogy levélváltásokból ismerjük meg a történetet és a szereplőket is. Mivel több ember levelét olvashatjuk, mindig a levélíró szemszögéből láthatjuk az eseményeket. Ettől sokkal sokszínűbb és valóságosabb képet kapunk mindenről.

Összességében nagyon kellemes olvasmány volt, a vége kiszámítható, de ez számomra nem volt le az értékéből. Szerintem a legjobb választás, ha az ember valami könnyed, lélekmelengető történetre vágyik.

Értékelésem: 5/5

Kedvenc idézetem: 

" Ha az ember jó könyveket olvas, a gyomra már nem veszi be a rosszakat. " 61. o.

Nicholas Evans- Semper fortis

Európa kiadó,2012
416 oldal
Fordította: Tábori Zoltán
Eredeti cím: The Brave

Fülszöveg:
Cselekményleírást tartalmaz!
Nem sok boldogság van a nyolcéves Tommy Bedford életében. Szülei idősek és zárkózottak, őt pedig bentlakásos iskolába járatják, mert a középosztálybeli angol családoknál így szokás, és mert ott leszoktatják majd az ágybavizelésről, és kemény legényt faragnak belőle. Tommy szenved a szadista diáktársaktól és szadista nevelőktől, ezért egy álomvilágba menekül, amelyet cowboyok és indiánok népesítenek be. Egy nap megtudja, hogy nővérét, Diane-t, a tehetséges fiatal színésznőt Hollywoodba hívják filmezni, és nem mással fog együtt élni, mint éppen Tommy egyik példaképével, egy westernhőssel, de az a legjobb az egészben, hogy Tommyt is viszik magukkal. Jó ideig minden olyan szép, mint egy mesében, idővel azonban rosszra fordulnak a dolgok, és végül szörnyűséges bűncselekmény történik, amelyhez sötét titok kapcsolódik. Tommy csak sok-sok év múlva hajlandó szembenézni régi és új démonaival, amikor fiát gyilkosság vádjával katonai bíróság elé állítják, és miközben fia igazáért küzd, felfedezi, hogy van, amikor a bátorság azt jelenti, az ember mindig mindent elszántan, teljes erőbedobással, vagyis semper fortis csinál. Nicholas Evans különleges tehetséggel teremt emlékezetes szereplőket, tanulságos történetei mindig az élet nagy kérdéseivel foglalkoznak. Aki megkönnyezte A suttogó-t, ezt a regényét is szeretni fogja.

SPOILERMENTES
Nicholas Evans legújabb regényében egy család életébe enged betekintést. Bár a fülszöveg azt sugallja, hogy a történet főszereplője Tommy, én azt gondolom, hogy nem ő az egyetlen főszereplő, és ami még jobb, nemcsak az ő szemszögéből láthatjuk a történetet. 
Két idősíkon fut a cselekmény: Tommy gyermekkorát ismerhetjük meg az egyik síkon, és felnőtt életébe tekinthetünk be a másikon. Nekem nagyon izgalmas volt a történetnek ez a fajta megközelítése.

Ez volt az első könyvem Nicholas Evans-től, és sajnálom is, hogy eddig húztam megismerkedésünket, nálam teli találat volt a könyv és az író stílusa is.
Ezek után még inkább furcsállom, hogy ilyen kevesen olvasták ezt a könyvet, a molyon összesen két szöveges értékelést találtam róla. Azt gondolná az ember, hogy a Suttogó írójának az új könyvére azért többen kíváncsiak. Na mindegy. Egyébként nem érdemli meg ezt a mellőzést, az egyik legjobb nem fantasy műfajú könyv, amit mostanában olvastam. Egy lebilincselő családregény , de emellett szól az elszalasztott lehetőségekről, a döntéseink következményeiről, a megbocsátásról, az anyai szeretetről és az újrakezdésről is. 

Evans karakterei egytől egyig nagyon hitelesek és jól kidolgozottak. Remekül írja le az író a szereplőkben dúló érzelmi folyamatokat és döntéseik miértjét. Nagyon tetszett, hogy senkit nem próbált meg feddhetetlennek vagy egyszerűen csak az események ártatlan áldozatának beállítani. Ettől igazán őszinte lett az egész. Itt van például Diane. Ő számomra az egyik legjobban megalkotott szereplő volt. Nehéz bármit is írni róla anélkül, hogy elárulnék valamit a történetből, mindenesetre az ő esete jól mutatja mire képes a szeretet és a bűntudat. A kedvenc szereplőm mégsem ő lett, hanem Cal, ő nagyon belopta magát a szívembe.

A család és Tommy története tényleg lebilincselő és tragikus is egyben, de a könyv ennél többről szól. Betekintést nyújt az iraki háborúk borzalmaiba és az ott harcoló katonák sorsába, Hollywood és a színészek műanyag életébe, a western filmek lehanyatlásába, egy házasság kivirágzásába, majd szétesésébe és talán egy kicsit az indiánok sorsába is. És ezt mind olyan finoman és jól beleszövi a történetbe, hogy az ember egyáltalán nem tartja zavarónak, hogy ennyi minden kerül terítékre.

Nagyon komoly témákat érint a szerző, több helyen megrázó volt számomra olvasni. Őszintén szólva nagyon megérintett a könyv. Sokkal több kincset rejt ez a könyv, mint ami a fülszövegből sejthető.
Én mindenkinek bátran merem ajánlani, tényleg remek történet, amin az ember még az olvasása után is gondolkodik,a hatása alá kerül.

Értékelésem: 5/5

Kedvenc idézetem:

" Egy pillanat ide vagy oda különbséget jelenthet boldogság és gyötrelem, élet és halál vagy örök kárhozat közt." 389. oldal

Schäffer Erzsébet: Lábujjhegyen- Történetek útközben

Sanoma Budapest kiadó, 2005.
224 oldal

Fülszöveg:
"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk..." Simone Weil megfontolásra méltó gondolata megnyugvást áhító világunkban ezrek kapaszkodója és segítője lett. A mondatot a szerző választotta évekkel ezelőtt, az egyik lapban megjelenő írásainak mottójaként. A Lábujjhegyen című kötete is - akárcsak korábbi, sikeres művei - e gondolat jegyében íródott. Történetei megint útközben születtek, s megint úgy mesélnek, hogy vágyunk támadjon a Lábujjhegyen-t is fellapozni újra meg újra...

Szeretem a novellákat, a féloldalasat és a hosszabbakat egyaránt. Schäffer Erzsébet novellái gyönyörűek, szívmelengetőek, nosztalgikusak.

Olyan pillanatokat örökít meg, ami mellett én valószínűleg elmennék, anélkül, hogy észrevenném. Egy apa szeretettel teli pillantását a villamoson, egy vak kislány bizalmát az anyja felé, verebek fürdését a homokbak, egy fa virágzását... Mind gyönyörű pillanat, rengeteg ilyen van körülöttünk, csak nem figyelünk. Schäffer Erzsébet figyel, észrevesz, beszélget idegenekkel, és ezekből a megélt pillanatokból varázsol igazi léleküdítő történeteket.

"Akkor, ott az út szélén, még nem tudtam, hogy kicsoda. Csak valami olyasmit éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lehet elindulni. És megérkezni is jó lehet. S a legjobb talán a közbeeső idő vele. Az utazás. Mert nem mindegy, hogy kivel utazik az ember. Az már ott bizonyos volt, hogy a férfi körül a dolgok és az emberek biztonságban vannak. Hogy nála az igen igen, a nem nem, a nyolc óra az nyolc óra, a tizenkettő az percre pontosan tizenkettő. Közben játékosság terem mellette, és kíváncsiság, meg jóízű barátok, akiknek megőrzi fontos mondataikat."

Nagyon szeretem, hogy miközben olvasom, teljesen megszáll a nyugalom. Ahogy a vidéki életről mesél, mindig a nagyszüleim jutnak eszembe, a falu, ahol élnek. Felidézi bennem a náluk töltött nyarakat és rádöbbent, hogy mennyire hiányoznak azok a nyarak.

Nagyon szép üzeneteket és gondolatokat közvetít a novelláiban, tényleg eltöpreng az ember rajta, hogy jó-e az, ahogy élünk a világban.

"Miért olyan nehéz? Miért olyan szép és nehéz embernek lenni..."

Szívem szerint kiidézném az egész könyvet, annyira szépen ír az írónő, a leírások, a gondolatok mind tökéletesek. Az egyik kedvenc idézetemet az Aranyperzsa című novellában találtam:

"-Mi ez a csoda!?
A zöld pázsit fölött lángolt a kert. Nem az egész. Csak az a darabkája, ahol az aranyperzsa állt. De milyen volt ez a lángolás! Uramisten!
Melegsárga, lágyvörös, halkkármin, sikoltópiros, csöndesnarancs, harsánybordó, észbontóskarlát…
A hajnali párák nedvesen tartották a leveleket, ettől olyan élénk, friss, életteli volt a fa, mintha ez volna élete
pompája, napjainak netovábbja, születése, násza, gyönyörűséges búcsúzása."

Örülnék, ha csak fele ilyen szépen tudnék írni...

Értékelésem: 4,5/5 

Tatiana De Rosnay- Sarah kulcsa

Fülszöveg:
Párizs, 2002. Julia Jarmond amerikai újságírónőnek cikket kell írnia az 1942-es nagy párizsi razzia évfordulója alkalmából. Ezzel kapcsolatos kutatásai során lassan feltárulnak előtte azoknak a szörnyű júliusi napoknak az eseményei, amikor sok ezer zsidót, köztük több mint négyezer gyermeket hurcoltak el és zártak be napokra, rettenetes körülmények között a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan vigyék őket tovább a lágerekbe. Döbbenten tapasztalja, hogy még hatvan év elmúltával is milyen mély hallgatás övezi ezt a témát a franciák körében. És rájön, hogy a férje családja is súlyos titkot takargat Párizs, 1942. július 16. Kora hajnalban francia rendőrök dörömbölnek egy Marais-negyedbeli lakás ajtaján. A kis Michel rémülten bújik el kuckójában, a faliszekrényben. Tízéves nővérkéje, Sarah, úgy hiszi, ott biztonságban lesz, amíg délután vissza nem jön érte. Rázárja öccsére az ajtót és magával viszi a kulcsot. Nem tudja, hogy ahová ő megy, onnan nincs visszatérés.

A fülszöveg rögtön felkeltette az érdeklődésemet, a második világháborús téma szintén,  ráadásul arany pöttyös, nekem azokkal eddig pozitívak voltak a tapasztalataim.

Egy nagyon szomorú és megrendítő történet, néhányszor el is sírtam magam. Sarah története félelmetes és elképesztő. Nem tudom elképzelni sem, hogy hogyan lehet ilyen emlékekkel együtt élni, ilyen borzalmakat átélni és túlélni. 

Én eddig nem hallottam a párizsi razziáról, de nem csodálom, hogy a franciák el akarják felejteni. 1942. július 16-án francia csendőrök- nem német SS tisztek, franciák- terelik össze Párizsban a zsidó családokat, buszra rakják őket és elszállítják a Vélodrome d'Hiverbe, egy stadionba. Napokig itt tartják őket, nincs étel, víz és mosdó sem. Már itt sokan belehalnak a megpróbáltatásokba. Innen egy közeli gyűjtőtáborba szállítják őket. Az éhezés és az embertelen körülmények legyengítik és megtörik a felnőtteket és gyermekeket egyaránt.Egy nap jönnek a francia csendőrök és elválasztják a gyerekeket a szüleiktől.A felnőtteket felpakolják vonatokra és egyenesen Auswitzba viszik őket. Nem sokkal később a gyerekeket is. És erről nagyon sokáig nem beszéltek. Jacques Chirac volt az első, aki több, mint ötven évvel később felhívta a figyelmet erre a sötét foltra Franciaország múltjában egy megemlékezés keretében.( Jacques Chirac beszédét ide kattintva el lehet olvasni.)

Döbbenetes volt a könyvben leírt eseményekben az a közöny, ahogy az emberek viselkedtek, miközben szomszédaikat, barátaikat hurcolják el. Az, hogy a kedves csendőr, aki nemrég még mosolyogva köszönt, most tereli fel a családot a buszra, nem néz a kislány szemébe, pedig megismeri. 

A gyűjtőtáboros résznél is teljesen kiakadtam azon, ahogy a falubeliek viselkedtek. Hátborzongató volt belegondolni, hogy a tábortól néhány lépésnyire emberek normálisan élik az életüket és nem tesznek semmit..

" A szögesdrót túloldalán látszott a falu. A templom sötét harangtornya. Egy víztorony. Tetők és kémények. Fák. A kislány arra gondolt, hogy ezekben a házakban, melyek oly közel vannak hozzájuk, az emberek ágyban alszanak, lepedőn és takaró alatt, van mit enniük és inniuk. Tiszták, a ruhájuk jó illatú. Senki nem kiabál velük. Senki nem bánik velük úgy, mint az állatokkal. Pedig itt vannak egész közel, csupán a szögesdrót választja el őket."

Az események két szálon futnak a könyv közepéig, bár szerintem a Sarah-vonal külön is megállta volna a helyét.A két család, két történet lassan összefonódik és a könyv közepén ki is derül a kapcsolat Sarah és Julia családja között. Innentől nekem már gyengébbnek tűnt egy kicsit a könyv, nagyon nagy hangsúlyt kapott, hogy Juliára milyen hatással volt Sarah történetének megismerése. Én még szívesen olvastam volna a megmenekült kislányról. Persze nem volt rossz így sem, érdekes volt, ahogy lassan fény derül családi titkokra és múltbéli borzalmakra és a befejezés is nagyon tetszett.

Összességében véve szerintem nagyon jó könyv, bátran ajánlom mindenkinek, tényleg érdekes történelmi eseményre hívja fel  a figyelmünket.

A könyv alapján film is készült 2010-ben, de ha jól tudom, magyarra még nem fordították le, angolra is csak felirattal.

Értékelésem: 4,5/5
Könyvmolyképző kiadó, 2011

366 oldal

Szécsi Noémi- Finnugor vámpír-Vérmese

Szécsi Noémi neve nekem nem mondott eddig túl sokat, a könyvére is csak véletlenül bukkantam rá a molyon. Egyből felkeltette az érdeklődésemet a borító, ami szerintem nagyon jól sikerült (a 2011-es kiadásé), amikor pedig elolvastam a fülszöveget, jót röhögtem és fel is jegyeztem a könyv címét a kölcsönzési listámra.

Fülszöveg:

"– Mit eszel, mi ez a szörnyűség?
– Saláta.
– Ez nem ad neked örök ifjúságot. Annyiszor mondtam már, Jerne, hallgass a nagymamádra. Ha akarsz valami igazán táplálót, rendelj egy pizzafutárt!
Tényleg elmondta már ezerszer, s töretlenül remélte, hogy egyszer lemondok könnyű vacsorámról egy-egy leizzadt kifutófiú vagy kifutólány kedvéért."

Így társalog egymással az új évezred elején a meseírói ambíciókat dédelgető, huszonéves Voltamper Jerne és kétszázharmincöt éves nagymamája.

2000-ben, helsinki ösztöndíjam első hónapjaiban szakdolgozatírás helyett egy vámpírtörténet szövögetésével töltöttem a finn tél kurta nappalait és hosszú éjszakáit. Ez volt első írásművem, és akárcsak a történet főhőse, én is azt reméltem, hogy rögtön fölfedez majd magának az irodalmi élet. A meseíró-palánta Jerne és a patinás budapesti vámpírdinasztiából származó örökifjú nagymama történetéből előbb forgatókönyv készült a 2001-es prágai Sundance Fesztiválra – a film azóta sem valósult meg –, majd 2002-ben a regény is eljutott az olvasókhoz.

És közben még föl is fedeztek bennünket.

Szécsi Noémi 1976-ban született. Az ELTE latin, majd angol és finn szakán folytatta tanulmányait. Kommunista Monte Cristo című regényéért 2009-ben megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját. 2011-ben József Attila-díjjal jutalmazták. További művei: A kismama naplója; A baba memoárja; Utolsó kentaur; Nyughatatlanok. A Finnugor vámpír 2005-ben megjelent lengyelül, jelenleg olasz és angol fordítása készül.

A könyv még azelőtt íródott, hogy a vámpírtörténetek divatossá és elterjedté váltak, és nem is lehet ezekhez hasonlítani. Sokkal hétköznapibb, furcsább, kicsit sem romantikus és természetesen magyar.

Voltamper Jerne, a kissé életunt és depresszív hajlamokkal rendelkező főhős egy lepukkant budapesti bérház ötödik emeletén éli életét a több, mint 200 éves gyönyörű, de annál gonoszabb és kissé sznob nagymamájával, aki természetesen vámpír. A nagymama nevét nem tudjuk, hisz aki ennyi ideje létezik, az rendszeresen változtatja azt.
 Jernét kis korától a vámpírrá válásra készíti fel és ösztönzi, sajnos azonban főhősünk nem különösebben várja a vámpírlétet, amivel drága jó nagymamájának elég nagy csalódást okoz.
Jerne meseíró szeretne lenni és egy kis kiadónál dolgozik szerkesztőként. Meséit posztmodernnek, elvontnak és kissé bizarrnak mondanám, nem is akarja kiadni a kiadó( én imádtam őket, nagyon viccesek). A nagyi természetesen nem szeretné, ha unokája esetleg híres meseíró lenne, elvégre a vámpírok kerülik a feltűnést.
A könyv második felében hősnőnk már újdonsült vámpírként próbál helytállni kisebb-nagyobb sikerrel, miközben nagymamája próbál az élete minden területén uralkodni.

Ami elsőre megfogott,az az írónő fanyar és ironikus humora, illetve a változatos szókincse és kifejezőkészsége. Ilyen jókat régen nevettem egy könyvön, végre valaki, aki nem alpári szavakkal és közönségességgel próbál vicces lenni.
A karakterek nagyon jól ki lettek találva, természetesen a nagymama volt a kedvencem, nagyon bírtam a tömény szarkazmust a szövegeiben. Azt is jó ötletnek tartom, hogy ebben a könyvben a vámpír hagyományosan koporsóban alszik és denevérré tud változni.
Jernét is megkedveltem , a nemtörődöm stílusával igazán szerethető. 
A könyv második fele nekem kicsit kevésbé tetszett, bár a végén a csattanó jól ki lett találva.
Aki vágyik egy kis humorra és vámpíros könyv fronton valami másra, annak szívből ajánlom.
Értékelésem: 4,5/5

Kedvenc idézetem( az egyik):
" ...amikor megláttam a nemzeti lobogót a reptéren, könnyek gyűltek a szemembe. Piros, mint a vér, zöld, mint az epe, boldog, aki itt szív." 208.o.

Európa kiadó, 2011
252 oldal

Peter Marshall- Tombol a hold

Amíg nem olvasok semmi újat, addig leírom röviden a benyomásom egy korábbi olvasásomról. :)

Fülszöveg:

A jó házból való úrilány és az írói ambíciókat dédelgető melósfiú jó eséllyel soha nem találkozott volna egymással, ha ugyanaz a váratlan tragédia nem töri szilánkokra álmaikat. Párhuzamos pályán futó életük kicsivel a végtelen előtt, egy intézetben keresztezi egymásét. Bruce és Anetté egymásba szeretnek, és mindenkivel dacolva eljegyzik egymást – a tolószékben… Szerelmükkel nem csupán felrúgnak minden társadalmi konvenciót, hanem harcot indítanak az élet teljességéhez való jogukért is. Harcuk dühödt, indulatos és elkeseredett. Nem csupán egy fiatalkori lázadás története, hanem mélységesen emberi hitvallás a másság elfogadásáért.

Szívbemarkoló történet, egyszerűen imádtam. Bruce-t már a legelején megkedveltem, nagyon tetszett a gúnyossága, pimaszsága és a világról alkotott nézete, de Anette-et is megszerettem. Érdekes volt betekinteni egy zárt világba, mert egy teljesen egészséges ember számára még ma is zárt világnak számít a mozgássérültek világa. Nagyon elszomorított, hogy ezektől az emberektől azt várja el a társadalom, hogy törődjön bele, idomuljon a helyzethez és adja fel az álmait és számomra az is felháborító volt, hogy mit jelent egyeseknek az önzetlen segítség. 

A főszereplők törekvései és céljai szerintem teljesen normálisak és megvalósíthatóak voltak, a körülöttük lévőknek kellett volna ebben segíteni őket és nem felháborodni és lenézni őket ezért. A könyv vége igazán fájdalmas volt, megkönnyeztem. 

Értékelésem:5/5

Könyvmolyképző kiadó, 2008

192 oldal