Ann Aguirre- Helyőrség

Razorland-trilógia 2.
Fumax, 2013
352 oldal
Eredeti cím: Outpost
Fordította: Gálla Nóra
ISBN: 9789639861558
Tovább a kiadó oldalára

Fülszöveg: 
Sötét színek, hátborzongató történet… Ann Aguirre könyvét nem lehet letenni! – Gena Showalter, a New York Times sikerszerzője

Pikk egy új világban találja magát. Míg odalent a társai felnőttként, a közösség teljes jogú tagjaként kezelték, a városkában csak egy gyerek a sok közül, akinek az iskolapadban a helye. Pikk képtelen megtagadni magát, hiába igyekszik beilleszkedni a kisváros életébe, makacssága újabb és újabb konfliktusokba sodorja. 
Ráadásul Fakó is hűvösen és távolságtartóan viselkedik vele, míg Kósza többet akar a puszta barátságnál. Az új környezetben a barátok egyre jobban eltávolodnak egymástól. Pikk nem tehet mást: a maga útját kell járnia, bármilyen fájdalmas és magányos legyen is az. 

A tanév végén Pikk őrszolgálatra jelentkezik, hogy a kiválasztottakkal együtt megvédhesse a földműveseket a korcsok egyre hevesebb és kegyetlenebb támadásaitól. Az eseménytelenül induló küldetés azonban váratlan fordulatot vesz. A városlakók által alábecsült korcsok figyelik az embereket. Terveket szőnek és várnak. El akarják pusztítani Megváltás városát, és a végső katasztrófát csak Pikk látja előre…

A trilógia előző kötete, a Menedék olvasása után nagyon vártam a folytatást, amit végre sikerült beszereznem, és ki is olvastam egy nap alatt. Erre mondja néhány ismerősöm, hogy nekem kár könyvet venni, mert olyan gyorsan kivégzem őket, de nem tudtam visszafogni magam, annyira berántott a történet, hogy nem bírtam letenni. :)

Az előző rész végén Pikk és három társa nem kicsit viharverten elérnek Megváltásba, amely egy kis vallásos kolónia, az emberek itt a régi értékek szerint élik mindennapjaikat. Kissé bigottak és teljesen jól elvannak azzal a naiv hozzáállással, hogy ha mindent istennek tetsző módon tesznek, akkor biztonságban vannak. Épp ezért a nők hosszú szoknyát, zárt ruhát viselnek és csak asszonyhoz illő feladatokat végeznek, főznek meg kötögetnek, és gondoskodnak az urukról. Az  itt élők mindent maguknak termelnek meg és állítanak elő a két kezükkel és persze sűrűn imádkoznak. Rájuk is fér, mert ilyen szintű vakság mellett max. az ima segíthet rajtuk. Persze azért itt is van néhány értelmes ember, Hosszúpuska például vagy Oaks mamáék, akikhez Pikk került. Ők jó emberek, akik hajlandók kinyitni a szemüket és elfogadni az új dolgokat.

"Megváltásban nem követeltek efféle vak engedelmességet – igaz, itt a vallási fanatizmus öltött aggasztó méreteket."

 A Megváltásban  lévő törvények és szokások Pikknek és barátainak teljesen ismeretlenek, épp ezért a közösségbe való beilleszkedés nem egyszerű feladat számukra. Pikk nehezen viseli, hogy itt gyerekként kezelik, nem adnak a véleményére, és nem csinálhatja azt, amit akar. Nem igazán fogadja el a többi gyerek, sok felnőtt is ferde szemmel néz rá és rengeteg galibába kerül amiatt, hogy nem képes feladni önmagát. Hogy is néz már az ki, hogy egy lány férfigúnyában parádézik és fegyvert hord! Botrányos. 

"A tapasztalat, különösen nehéz időkben, nem arányos az évek számával – ezt az itteniek is tudhatnák. De nem tudják, gondoltam sóhajtva, és ezen egyikünk sem változtathat."

Miközben a kis közösség éli világát, a falakon kívül egyre több a korcs, vagy ahogy itt nevezik, a mutáns. Egyre többen vannak, egyre szervezettebbek és Megváltás polgárainak vérére szomjaznak. Pikk már korábban észrevette a lényeken a változást, a kolónia számára azonban csak akkor válik nyilvánvalóvá a dolog, amikor a mutánsok tönkreteszik az elvetett terményeket. Ha nincs termény, nincs élelem, ezért a földeken helyőrséget kell létrehozni. A nyílt terepen veszélyes a munka, nem tolonganak az önként jelentkezők, ám Pikk, Kósza és Fakó az elsők közt vannak. Végre azt csinálhatják, amihez értenek, ám ami odakint vár rájuk, arra még ők sincsenek felkészülve.

Ritkán fordul elő, hogy egy sorozat második része jobban tetszik, mint az első, de itt ez a helyzet. A Menedéket is szerettem, de a Helyőrség még zseniálisabb lett. Kicsit kevesebb benne az akciójelenet-ám azok brutálisak és emlékezetesek,- viszont az írónő többet elárul a korcsokról, valamint a szereplők jellemét is jobban megismerjük.
 Az új környezet miatt a szereplők fejlődnek, tanulnak, megismerik önmagukat és ez a folyamat igazán érdekes az olvasó számára is. Pikk felfedezi nőies énjét,  Kósza átértékeli a múltban elkövetett tetteit és még Tegan is talál célt az életének. Ann Aguirre fantasztikusan jól ábrázolja a fiatalok lelki vívódásait és azt, ahogyan próbálnak alkalmazkodni az új életformához. Mindannyiuk személyiségét sikerül árnyalnia az írónőnek, de természetesen Pikk az, akinek újabb és újabb oldalát ismerhetjük meg. Rengeteg dolog ismeretlen számukra, meg kell tanulniuk, mit jelent gyereknek lenni, mit jelent, ha önzetlenül szeretnek, vagy hogy mi az a vallás.

A korcsok is fejlődnek, mégpedig aggasztó ütemben,sokkal többet tudunk meg róluk, mint az előző részben, többek között kiderül az is, hogy már nem csak az motiválja őket, ami eddig. Arról is kapunk néhány infót, hogy mi történhetett a múltban, ami miatt létrejöttek, de ezt nem írom le, mert nem akarok spoilerezni.

Természetesen a történetben helyet kap a szerelmi szál is, itt jóval erőteljesebben, mit az előző részben, ám ami jó hír, hogy a szerelmi háromszög nem igazi szerelmi háromszög, hiszen Pikk szíve csak egy fiúhoz húz. Kicsit féltem az első kötet végén, hogy nagyon erőltetni fogja ezt a dolgot, de végül is nagyon jól jött ki belőle az írónő.
Nekem az első részben Fakó volt a szimpatikusabb, ám ebben a kötetben kicsit már untam. Nem tetszett a kicsit sem férfias viselkedése, hogy rögtön félreállt, mert ő vetélytársat látott Kószában és persze nem kérdezte meg a dologról Pikket és a kötet végén lévő magába fordulásával is csak felbosszantott.Legszívesebben kihajítottam volna a korcsok közé, annyira idiótán viselkedett.
Kósza ellenben sokat fejlődött és őt nagyon bírtam. Ő legalább kitartó és a viszonzatlan érzelmek ellenére is ott volt Pikk mellett mindvégig, a legnagyobb bajban is.

Szerettem ezt a kötetet azért is, mert míg az előző részben a négy fiatalt a szükség tartotta össze, addig a második rész végére már azért lesznek egy csapat, mert így akarják, igazi kapocs lesz köztük. Ráadásul most már tényleg van miért harcolniuk, nemcsak a saját életük a tét. Rettentően várom a folytatást, annyi lehetőség van ebben a regényben és a második kötetben lévő bravúros megoldásokból kiindulva úgy érzem, az írónő meg is ragadja majd azokat.

Egy szó, mint száz, imádtam az egészet, úgy ahogy van. Tudott rám hatni, dühöngtem, féltem, örültem és borzongtam az olvasása közben, sokkal jobban beszippantott, mint az első rész. 
Jár dicséret a kiadónak is, hiszen fordítóváltás volt és ezt olyan ügyesen megoldották, hogy alig lehetett észrevenni, talán annyi, hogy még gördülékenyebb lett a stílus és ez szerintem az új fordító érdeme is.

A harmadik rész, a Horda elvileg 2014-ben jelenik meg nálunk, és én már tűkön ülök, hogy olvashassam.

Értékelésem: 5/5  kedvenc

Kedvenc idézet: 

"…alapjáraton olyan barátságos szoktam lenni, mint egy meztelen késpenge a sötét sikátorban." 86. oldal 

Catherynne M. Valente- A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Tündérföld-sorozat 1.
Ciceró, 2013
276 oldal
Eredeti cím: The Girl Who Circumnavigated Fairyland in a Ship of Her Own Making
Fordította: Kleinheincz Csilla
Illusztrálta: Ana Juan
Tovább a kiadó oldalára

Fülszöveg:
Szeptember egy kislány, aki kalandokra vágyik. Amikor a Zöld Szél és egy Leopárd Tündérföldre invitálja, természetesen elfogadja a meghívást. (Te talán nem tennéd?) Tündérföldön azonban nagy a zűrzavar, és egy tizenkét éves kislányra, egy könyvszerető sárkánygyíkra és egy Szombat nevű, különös és majdnem emberi kisfiúra hárul a feladat, hogy legyőzzék a gonosz Márkinőt, és helyreállítsák a rendet.

Catherynne M. Valente részletekben kezdte el közölni Szeptember kalandjait az interneten; a történet rengeteg rajongót és az évtized legjobb netes írásművének kijáró Culture-Geek díjat hozta el számára.

„Őrült, ínyenc hancúrozás ez a mese – tele furcsaságokkal, szeszéllyel és örömmel.” – Holly Black, a Spiderwick krónikák írója

Nagy meserajongó vagyok, úgyhogy nálam ez a könyv rögtön felkerült a kívánságlista elejére. A borító gyönyörű, a fülszöveg pedig egy olyan varázslatos kalanddal kecsegtet, amiben szívesen merülök el még felnőtt fejjel is.

Volt egyszer egy Szeptember nevű kislány, aki májusban született, szeretett olvasni, meg tudta szerelni a kazánt, ha csak kicsit romlott el és már nagyon unta a rózsaszín és sárga teáscsészéket és a barátságos kiskutyákat, így,amikor a 12. születésnapján a Zöld Szél eljött hozzá, gondolkodás nélkül vele ment Tündérföldre, még csak nem is intett búcsút omahai otthonának, miközben meglovagolta a Kis Fuvallatok Leopárdját. Persze ezen nem is csodálkozunk, hiszen a legtöbb gyerek igencsak szívtelen.

"Ezért nem ítélhetjük el: valamennyi gyermek Szívtelen. Még nem növesztettek maguknak szívet, ezért tudnak magas fákra mászni, megdöbbentő dolgokat mondani és olyan magasra ugrani, hogy a felnőtt szívek rémületükben összerezzennek. A szívek meglehetősen nehezek. Ezért tart annyi ideig növeszteni egyet. […] Néhány kisgyermek rettenetes és vad, Tökéletesen Szívtelen. Mások kedvesek és édesek, Alig Szívtelenek. Aznap, amikor a Zöld Szél elvitte magával, Szeptember valahol a kettő között állt, Valamennyire Szívtelen volt és Valamennyire Felnőtt."

Tündérföldön sok a kaland egy házsártos és ingerlékeny kislánynak, így hát fel is kerekedik új barátjával, egy könyvgyíkkal (aki egy sárkánygyík és egy könyvtár szerelemgyereke, nem mellesleg francia származású), a tiszteletreméltó A-tól Ly-iggel, hogy visszaszerezze a Viszlát nevű boszorkány fakanalát. Persze az események bonyolódnak és Szeptembernek kemény próbatételeken kell átesnie, amik közben megfosztják árnyékától és majdnem elveszíti a Szívét is.

Szeptember és Elly
(Forrás)

Mostanában nagyon szerencsésen választottam könyveket magamnak, szinte mind remek olvasmánynak bizonyult, és most itt egy újabb zseniális kötet. Igazából szóhoz sem jutok, annyira elbűvölt Valente műve.  Igazi mese, ami nem rózsaszín, és nem cukormázas, ahol a főhősnőnek igenis küzdenie kell, ahol a kaland néha igencsak ijesztő és fájdalmas, és időnként még reménytelen is. Kicsit olyan, mint a Grimm mesék a szépítés előtt, vagy mint az Óz, a nagy varázsló, csak itt a kislány célja minden küzdelem ellenére sem a hazajutás, hanem a tapasztalatszerzés, a kaland maga.

"Én pedig a csodák miatt jöttem, még ha a véremet kell is hullatnom értük."

A történet fordulatos és kiszámíthatatlan, feszültséggel teli. Elképesztő kalandokat él meg Szeptember, és csupa olyat, amire én biztosan nem számítottam egy ifjúsági meseregényben. Igazi fantasy a könyv, ahol bármikor előfordulhat, hogy az ember szembekerül a saját halálával, éhezik vagy hogy meg akarják ölni a 100 évesnél régebbi felébredt tárgyak.
Annyira színes a világ, amelyet Valente megalkotott, egy igazi vad és zabolátlan Tündérföld (,ahol vérnek folynia kell), hogy teljesen a rabja lettem. A textilből szőtt város, a vándorló velocipédraj olyan dolgok, amelyekhez hasonlóval sehol nem találkoztam, és igencsak meg kellett erőltetnem a fantáziám, hogy magam előtt lássam ezeket a furcsaságokat.

Nemcsak a Valente által megteremtett világ és a történet bűvölt el, hanem a könyv nyelvezete is. Ami a legszembetűnőbb volt nekem, hogy bár ifjúsági regényről van szó, nincs leegyszerűsítve,  lebutítva, bátran használ az írónő idegen vagy bonyolult szavakat. Még olyan is volt köztük, amit bizony én sem ismertem. Szerintem ez nagyon jó dolog, nem szeretem, mikor egy szövegről süt, hogy fiataloknak szól és ezért leegyszerűsítik. A gyerekek nem hülyék, megbirkóznak a komoly szavakkal is.
A másik, ami nagyban hozzájárult, hogy Valente-rajongóvá váltam, az, ahogyan az írónő líraiságot visz a regénybe. Olyan szépen, dallamosan, tökéletesen megkomponáltan fogalmaz, hogy a regénye szinte már költemény (erőteljesen érződik, hogy költőként kezdte a pályafutását).  Ezért mondjuk óriási elismerés jár a fordítónak, Kleinheincz Csillának is, kiváló munkát végzett. Ha nem érteném, hogy mit olvasok, akkor is gyönyörű lenne, és elbűvölne a szavak egymásutánja.

A könyv másik nagy erőssége a hangulata. Kicsit bizarr, komor és időnként nyomasztó hangulatával

még jobban meg tudott fogni, teljesen berántott a történetbe. Erre még ráerősítettek a könyvben található rajzok is, amik szerintem eszméletlen jók, de kicsit furcsák, pont mint a kötet. (A képeket egyébként a spanyol származású Ana Juan készítette.)
 Azért nem kell attól tartani, hogy túl elszomorító vagy negatív a könyv, hiszen azért rengeteg vidám, varázslatos és humoros pillanat is megbújik a lapjain.

Szerettem a szereplőket is, a főhős Szeptember egy teljesen átlagos, kalandra éhes kislány, aki minden nehézség ellenére is kitart a barátai mellett.
Kedvencem mégsem szeptember, hanem a sárkánygyík, Elly volt, én a gyermeteg lelkemmel szívesen fogadnék egy ilyen tüneményes lényt barátommá, ha lehetne. :)

Valente nyíltan feminista, és ez azért érződik a megalkotott figurákon is. Az Ekultura.hu készített egy interjút az írónővel, melyben szót ejt arról, hogyan is jelenik ez meg a műveiben:

"{...} fiatal és idősebb nőknek mesélek olyan nőkről, akiket nem kezelnek másodrangúként, és a céljuk nemcsak az, hogy férjhez menjenek, képesek megválasztani a saját sorsukat." 

( A teljes interjút ezen a linken találjátok meg: http://www.youtube.com/watch?v=2v9t-wRX_UM)
A kötetben abszolút az erős női karakterek dominálnak, nő alakítja az elnyomót és a hőst is, a férfi szereplők vagy elnyomottként vagy segítőként tűnnek fel. Én nem tartom magam a feminizmus élharcosának, de a könyvekben szeretem, ha a nők nem alárendeltként, hanem önálló gondolkodásra és cselekvésre képes, erős karakterekként vannak ábrázolva, pont mint  ebben a regényben. Az állandóan önmagában bizonytalan, gyámoltalan és pátyolgatásra szoruló "hősnők" kifejezetten irritálnak.
SPOILER (Ha el akarod olvasni, jelöld ki! ) Különösen tetszett a könyv végén a toronyból megmentős jelenet, amelyet rengeteg mesében láthattunk már: a hős minden bátorságát latba veti és leküzdvén a halálos akadályokat, kimenti a királylányt a toronyból. Na, itt ez kicsit ki lett fordítva, hiszen a kislány volt a megmentő, a fiúk pedig a torony rabjai. SPOILER VÉGE

Ha szeretitek a varázslatos, eredeti és különös meséket, akkor A lány, aki körülhajózta Tündérföldet a legjobb választás, őszintesége, ötletgazdagsága és a háttérben megbúvó mély mondanivalója engem teljesen rabul ejtett. A magyar kiadás minősége pedig mind tartalmilag, mind külsőleg kifogástalan és igényes.

A könyvet köszönöm a Ciceró kiadónak!

Értékelésem: 5/5 KEDVENC

Egyik kedvenc idézetem a sok közül:

"A meséknek szokása arcot váltani. Rakoncátlan, nyakas holmik, vétségekre és radírdobálásra hajlamosak. Ezért kell őket vastag, szilárd könyvekbe zárni, hogy ki ne szabaduljanak és ne kavarjanak bajt."

A könyv külföldi trailere: 


A Tündérföld-sorozatot öt kötetesre tervezi az írónő, ebből három jelent meg eddig külföldön, egy nálunk ( a kötetek önállóan is érthetők és elvezhetők, mindegyik egy-egy kerek, lezárt történet):

2. kötet:
The Girl Who Fell Beneath Fairyland and Led the Revels There

3. kötet:
The Girl Who Soared Over Fairyland and Cut the Moon in Two

Neil Gaiman- Óceán az út végén

Agave Könyvek, 2013
192 oldal
Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane
Fordította: Pék Zoltán
ISBN: 9786155272219
Részlet a könyvből ITT
Tovább a kiadó oldalára

Fülszöveg:
AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE 

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van. 

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.

Neil Gaiman a kedvenc íróm, imádok elmerülni az általa teremtett világokban, a Csillagpor, a Coraline vagy a Sosehol egytől egyik a szívemhez közel álló történetek, ezért már nagyon vártam az Óceán az út végént. Az én és a többi rajongó nagy örömére az Agave kiadó a nemzetközi megjelenéssel egyidőben adta ki a könyvet, így nem kellett hónapokat várnunk a magyar nyelvű fordításra.

A történet mesélője egy középkorú férfi, aki egy temetés miatt tér vissza gyermekkora meghatározó helyszínére. A ceremónia után autóba ül és a környéket bejárva végül emlékeit követve a Hempstock-

Egy sussex-i farm
(Kép forrása)

farmnál köt ki. Annál a farmnál, ahol hétéves korában hihetetlen dolgokat élt át; ahol három furcsa nő él: nagymama, anya és lánya; ahol a ház mögött egy tó van, melyről a legfiatalabb Hempstock, Lettie makacsul állította, hogy az egy óceán; ahol a legidősebb asszony ott volt a Hold keletkezésénél.
A férfi leül a tó melletti vén padra és eszébe jutnak a régen elfeledett gyerekkori emlékek.

"A gyerekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg."

Nagyon nehéz leírni azokat az érzéseket, amiket előcsalogat a könyv. Eszünkbe juttatja, milyen érzés volt gyereknek lenni, amikor még a világ tele volt varázslattal, újdonságokkal és minden percben rácsodálkoztunk valamire. Amikor a megszokott, bejárt utak helyett újakat kerestünk és amikor még képesek voltunk hinni a csodákban. Amikor a felnőttek világa még érthetetlennek és sokszor értelmetlennek látszott. És mindezt egy már érett ember szemén keresztül látjuk, ettől kissé szomorkás és nosztalgikus hangulat társul a tiszta gyermeki látásmód mellé.
Az egyes szám első személyben történő meséléstől nagyon meghitté válik a történet, mintha Gaiman a saját gyerekkori emlékeit, ábrándjait osztaná meg az olvasóival. Talán ebben a könyvben éreztem leginkább az író, mint ember jelenlétét és közelségét a sorok között.

"A gyerekkorom nem hiányzik, de az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem. Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni fájdalmas dolgokat, embereket vagy pillanatokat, de örömömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek." 

A szereplők kidolgozottak, és nagyon jól kitaláltak, a hétéves főszereplő pont olyan, amilyennek egy hétévesnek lennie kell: bizonytalan, esendő, kíváncsi, fél, és persze őszinte. Belecsöppen egy titokzatos világba, és képes azt elfogadni, bármennyire is hihetetlennek tűnik. Persze az eseményeknek inkább elszenvedője, hiszen gyerekként főleg a való világban történt dolgokba nincs túl sok beleszólása, de ez így hiteles.
A Hempstock-ház három lakóját nagyon szerettem. A nők, akik ki tudja mióta léteznek, a maguk módján tartják fenn a rendet a világban: egy egyszerű kis tanyán élnek, pitét sütnek, tehenet fejnek, néhanapján pedig visszaküldik a sötét dolgokat oda, ahonnan jöttek. (Szeretem a mitológiát, így rögtön a pogány istennő-ábrázolás jutott eszembe, ahol az istennőnek három alakja van: a lány, az anya és a  idős asszony).Végtelenül bölcsek, még Lettie is, aki látszólag 11 éves, de lényegesen nagyobb élettapasztalattal rendelkezik.

Kép forrása

A könyv nem hosszú, de mégis egy kerek egész, nem volt hiányérzetem a végén. Minden szó a helyén volt, tökéletes volt a történetvezetés és az összes szál el lett varrva a végére. Könnyed stílusával, utánozhatatlan hangulatteremtésével, a mitológiai elemek és a történet megfelelő arányú keverésével Gaiman megint felejthetetlent alkotott. Mostani könyvében nem a mágia, a varázslat kapta a nagyobb hangsúlyt, hanem a cselekmény, de azért még így is elképesztő az ötletgazdagság, ami a könyvet jellemzi.Engem mindig le tud nyűgözni, hogy Gaiman ilyen határtalan fantáziával van megáldva. Az éhmadarak, a vödörben elférő óceán vagy éppen a világ megfoltozása olyan szép és elképesztő képek, hogy megint csak ámultam.
Amiben szerintem az Óceán az út végén felülmúlja az eddigi könyveit (mert szerintem felülmúlja), hogy érettebb, kiforrottabb és érződik rajta, milyen szeretettel íródott. Tele van csodával, szomorúsággal, elmúlással, csalódással és bölcsességgel. Emellett pedig az nyelvezete is nagyon szép, engem néha versre emlékeztetett, annak ellenére, hogy egy regényről van szó.

"Soha semmi nem ugyanolyan. Se egy másodperc, se száz év múlva. Mindig tajtékos és zavaros. Az emberek ugyanúgy változnak, mint az óceán."

Egyszerűen gyönyörű ez a könyv, nagyon megérintett, olyan, amit újra és újra szeretnék felfedezni és amit minél többször olvas az ember, annál többet kap tőle. A történet beleég az ember szívébe és lelkébe. Az ilyen könyvek miatt szeretek olvasni.
 Gaiman-rajongóknak kötelező, de aki csak most ismerkedik az íróval, annak is ajánlom, mert ebben a könyvben biztosan nem fog csalódni.

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak.

Értékelésem: 5/5 KEDVENC

Neil Gaiman
(Kép forrása)

Az Óceán az út végén az év egyik nagy szenzációja, nem csoda, hogy már elkeltek a megfilmesítési jogai is, sőt megtalálták hozzá a rendezőt is. A Tom Hanks tulajdonában lévő Playtone Pictures fog felelni a munkálatokért (ők dolgoznak egy ideje az Amerikai istenek televíziós sorozatán is), a rendező pedig Joe Wright lesz, aki nemrég az Oscar-díjas Anna Kareninát rendezte, de már korábban is szintén díjnyertes alkotásokat jegyzett (Hanna, Vágy és vezeklés, Büszkeség és balítélet). (Forrás: cultura.hu)

John Green- Csillagainkban a hiba

Gabo, 2013
296 oldal
Eredeti cím: The Fault in Our Stars
Fordította: Bihari György
ISBN: 9789636896171
Tovább a kiadó webáruházába

Fülszöveg:
A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Amikor először megláttam a könyv borítóját, teljesen beleszerettem. Egyszerű, mégis annyira szép, vonzza a tekintetet. A fülszöveg elolvasása után már kissé elbizonytalanodtam. Nem igazán szoktam romantikus könyveket olvasni, beteg emberekről szólót meg pláne nem. Valahogy az ötlet is kicsit abszurdnak tűnt, hogy valaki haldokló tinikről írjon szerelmes történetet. A sok pozitív vélemény viszont mégiscsak meggyőzött arról, hogy bizony ezt a könyvet talán mégis érdemes elolvasnom. A kötet elolvasása után pedig már azon gondolkodtam, hogy 1. ) miért nem olvastam hamarabb és 2. ) ha most újra elolvasom, azt túl korai?

" Hazel a nevem. Tizenhat éves vagyok. Pajzsmirigyrákom van, és áttétek a tüdőmben. Egyébként oké vagyok. "

A könyv főszereplője, mint ahogy a fenti idézetből is kiderül halálos beteg. Hazel végső stádiumban lévő rákos, aki egy gyógyszernek köszönhetően kapott még egy kis időt, de nincs esély a gyógyulására és ebbe bele is törődött, megtanult együtt élni a halál gondolatával. Édesanyja unszolására támaszcsoportba jár, amit ő leginkább csak nyűgnek érez addig, míg meg nem ismerkedik itt Augustus Waters-szel, egy nagyon elbűvölő, oszteoszarkómából felgyógyult sráccal, aki Hazellel ellentétben nem hajlandó elfogadni a csendes elmúlást, nyomot akar hagyni a világban, valami jelentőset szeretne tenni. Rögtön szimpatikusak lesznek egymásnak, és lassan egymásba szeretnek. Kihasználják az időt, ami jutott nekik és úgy élnek meg minden napot, mintha az utolsó lenne, hiszen számukra csak pillanatok vannak megírva a csillagokban. Ez a történet nem happy end.

"Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte."

Őszintén szólva elég megrázó élmény volt a könyv olvasása, egyszerre volt borzasztóan szívfájdító és  lélekemelő is. Hol nevettem Hazel és Gus poénjain, hol a fájdalom és az elkeseredettség érzése kerített hatalmába, amikor Hazel próbált távolságot tartani mindenkitől, mert nem akarta megsebezni azokat, akik szeretik őt.

"-Ilyen vagyok. Ilyen. Mint egy gránát, mama. Gránát vagyok, ami előbb-utóbb felrobban, és szeretném a minimumra csökkenteni a sebesültek számát, érted?"

  Nem gondoltam volna, hogy ennyi érzelmet fog kiváltani belőlem, de az írónak sikerült úgy a padlóra küldenie, hogy közben mégis boldoggá tett. Az idei évem egyik legkülönlegesebb olvasmánya volt és még napokkal az elolvasása után is a hatása alatt vagyok. Nem tudom, mennyire sikerül összeszednem a gondolataimat, annyi minden kavarog a fejemben, de azért remélem nem leszek túlságosan csapongó. :)

A történetről nem fogok többet írni, nem szeretnék túl sokat elárulni, bár talán nem nehéz kitalálni a könyv végét. Inkább azt emelném ki, hogy mennyire gondolatébresztő volt a könyv. Elgondolkodtatott: vajon fel lehet készülni a halálra? Van értelme reménykedni egy reménytelen helyzetben? Szülőként fel lehet dolgozni azt, hogy a gyereked haldoklik? A szerelem túlél mindent? A könyv tele van mély gondolatokkal és komoly témákkal, amire nem is számítana az ember egy young adult kötetben. Rávilágít, mennyire rövid és törékeny az élet, és hogy mennyire más úgy élni a mindennapokat, hogy a halál ólálkodik a sarkadban.
Rengeteg bölcsesség, tapasztalat és életigenlés van ebben a könyvben, és úgy tanítja az olvasót, hogy észre sem vesszük, finoman hangol át minket, akár egy hangszert.

FORRÁS

"– Oké – mondta egy örökkévalóság után. – Nálunk talán az oké lesz az örökké. – Oké – bólintottam."

Annak ellenére, hogy az egész kötet az elmúlás, tehetetlenség  és a beletörődés témáját boncolgatja, mégis voltak vidám, kacagtató pillanatok is, amiket nagyon szerettem. Hazel és Gus humorral és öniróniával próbálta oldani a hangulatot és átvészelni a hétköznapokat. Ez nagyon szimpatikus volt, hogy sikerült egy kis vidámságot csempészniük az életükbe, ez tényleg csodálatos hozzáállás, hiszen humorral sokkal könnyebb elviselni mindent szerintem.

A két főszereplő szerelme nagyon megható volt, még nekem is, pedig nem szeretem a szerelmi történeteket. És persze tragikus. Szerettem, hogy nem kapkodtak, nem estek rögtön egymásnak, rengeteg beszélgetésen és közös programon keresztül tényleg megismerték egymást, így  a szerelmük lassan bontakozott ki. Nagyon élveztem ezt a folyamatot, tényleg üdítő volt egy olyan szerelemről olvasni, ami igaz és nem csak egy kis romantikus tinifellángolás, aminek semmi alapja nincsen.

Forrás

"A szerelem az, hogy mindenképpen megtartjuk az ígéretet."

Augustus, a rákból felgyógyult srác, aki mindenképpen nyomot akar hagyni a világban, nagyon eleven és vibráló karakter a könyvben. Annyira szerethető, hogy még én is majdnem belezúgtam a könyv végére. Jópofa, okos, humoros, vagány és élettel teli, még fél lábbal is. Azt hiszem, őt mindenképpen jelölni kell a Könyves Álompasik párbajára. :)

Hazelt is nagyon megszerettem, tetszett az élethez való hozzáállása, 16 éves lányhoz képest nagyon jól és éretten állt a dolgokhoz, ráadásul remek humorral lett megáldva.
Igazából minden karakter ki lett dolgozva rendesen, nem volt olyan érzésem, hogy felületesen ábrázolt volna bárkit is az író. Még a mellékszereplőket is egytől-egyig nagyon hitelesen írta le, köztük Isaac volt nálam az abszolút kedvenc. A srác, aki a szemműtéte után nem a vakságán kesereg, hanem hogy elhagyta a barátnője. Ettől annyira igazi ez a könyv, mert elhiszem, hogy egy kamaszfiú tényleg képes így gondolkodni.

"Isaac túl van a műtéten. Jól ment. Hivatalosan KKM.
Ez azt jelenti, hogy „kóros képlettől mentes”. Pár másodperc múlva jött a következő SMS.
Viszont vak. Ez a rossz hír."

Ami még megfogott a könyvben, az az író stílusa. Hihetetlenül gördülékeny, olvasmányos a kötet, a szóhasználata, a fogalmazásmódja már az első oldaltól kezdve magával ragadott. Ez az egyik legnagyobb erőssége az írónak, valamint az őszintesége, ami miatt igazinak érzek minden szót a könyvben.

A Csillagainkban a hiba egy alapmű, mindenkinek el kellene olvasnia, aki már elmúlt 15. (Alatta nem ajánlom, mert a témához már kell egy kis érettség.)
Egy megkapó és elragadó történet szerelemről, az életről és az elmúlásról. Nálam nagybetűs KEDVENC lett, és bekerült azok közé a könyvek közé, amiket érdemes újraolvasni többször is.

Értékelésem: 5/5 Kedvenc

FORRÁS

Pár szó az íróról:
John Green 1977-ben született Indianapolisban, de a Florida állambeli Orlando-ban nőtt fel. Diplomáját 2000- ben szerezte meg angol és vallási tanulmányaiból.
A főiskola után öt hónapot egy gyermekkórházban dolgozott lelkészként. Az itt megszerzett tapasztalatok, a  gyermekek halálos betegségei és szenvedéseik inspirálták őt, hogy író legyen, és később, hogy megírja a Csillagainkban a hiba című könyvét.
Több évig dolgozott Chicago-ban a Booklist-nál kiadói asszisztensként, jelenleg a The New York Times munkatársa.
Többek között Printz-éremmel, Printz-oklevéllel és Edgar díjjal büszkélkedhet. (Forrás: Wikipédia, Gabo)

További magyarul megjelent művei:
Alaszka nyomában
Katherine a köbön -Avagy a szerelem képlete 

A könyvet nagyon köszönöm a Gabo kiadónak!

China Miéville: Konzulváros

Agave Könyvek, 2013
464 oldal
Eredeti cím: Embassytown
Fordította: Juhász Viktor
ISBN: 9786155272127
Tovább az Agave webáruházba


Fülszöveg:
Az ismert univerzum peremén, az Arieka nevű bolygón áll Konzulváros, ahol az emberek nemzedékek óta békésen élnek légburokba zárt diaszpórájukban. Az őshonos faj élő, szerves metropolisza az univerzum legkülönösebb teremtményeinek ad otthont, akikkel kizárólag a különleges adottságokkal rendelkező emberek, a konzulok képesek kommunikálni. Ariekán emberöltők óta minden a legnagyobb rendben zajlik, és Konzulváros éli a világtól elzárt gyarmatok békés, unalmas életét. Egészen addig, amíg egy újonnan érkező hajó és furcsa utasai fel nem borítják a megszokott egyensúlyt...

Avice kislányként azt hitte, Konzulváros maga az egész a világ – aztán egyike lett azoknak a keveseknek, akik kijutottak a gyarmatosított űrbe, ahol különös hajók siklanak a mindennapi világ alatti térben. Mire visszatér egykori otthonába, már teljesen más szemmel nézi a valaha természetesnek vett furcsaságokat, és bármennyire is tiltakozik ellene, mégis központi szerepet játszik a bolygót megrengető eseményekben.

Mielőtt az Agave kiadta a Konzulvárost, számomra China Miéville neve nem mondott túl sokat, de a fülszöveg és az íróról olvasott pozitív vélemények alapján úgy gondoltam, egy próbát megér. Rajongok a jó scifikért, jöhet katonai, vagy akár filozofikus is, Asimovtól John Scalziig bármi, ami igényes.
Miéville könyve lenyűgözött és meggyőzött arról, hogy lehet még újat mutatni ebben a műfajban.

A történet helyszíne egy Arieka nevű bolygó az ismert univerzum legtávolabbi csücskében, ahol az őslakos faj élő, szerves városának szomszédságában áll Konzulváros, egy emberlakta település. Az emberek és az idegenek, -vagy ahogy a telepesek nevezik őket -Gazdák békében élnek egymás mellett. Ami nagyon érdekessé teszi a kapcsolatot közöttük, hogy a két faj nyelve és a kommunikációjuk módja annyira különböző, hogy az emberek nem tudnak beszélni a Gazdákkal, csak a kifejezetten erre a célra megalkotott Konzulok segítségével, ugyanis a Gazdáknak két szájszervük van, melyekkel egyszerre szólalnak meg. Emellett teljesen mást jelent számukra a nyelv is, nincsenek elvont fogalmaik, arról tudnak beszélni, ami van. Ők az igazak nyelvén szólnak, képtelenek a hazugságra.

"– Avice, eszedbe jutott valaha, hogy ez a nyelv egyszerűen lehetetlen? – kérdezte. – Le-he-tet-len. Semmi értelme. Nem ismerik a többjelentésűséget. A szavaknak nincsen jelentése, ők maguk a jelzett dolgok. Milyen értelemmel rendelkező faj nem ismeri a szimbolikus beszédet? Hogyan működnek náluk a számok? Az egész értelmetlen."

A mesélő, Avice Benner Cho itt, Konzulvárosban született és nőtt fel, de immerülő tehetségének köszönhetően azon kevesek közé tartozik, akik elhagyták a várost. Az immerben ( a normál tér és idő a manchmal, az állandó szubtér az immer, ahol az űrutazás zajlik) bejárta a galaxist, majd férjével (annak unszolására) visszatért szülővárosába.
Avice érkezése után nemsokkal egy új, külsős konzul érkezik, EzRa, aki miatt elszabadul a pokol.

Elkezdtem olvasni a könyvet és az első 50 oldal után az volt az első gondolatom Miéville-ről, hogy nem származhat a Föld nevű bolygóról. Valószínűleg egy emberbőrben rejtőzködő idegen, aki már korábban bejárta a fél galaxist és most könyvet írt a legérdekesebb emlékeiből. Olyan természetes módon mesél gépembriókról, legelésző gyárakról vagy épp élő húsból álló hidakról, hogy úgy éreztem, ezt nem találhatta ki. Ilyen abszurd és meghökkentő dolgok nem juthattak csak úgy az eszébe senki ember fiának.
Viccet félretéve tényleg letaglózott a szemem előtt kibontakozó világ egyedisége és sokszínűsége, nem tudtam betelni a rengeteg zseniális és egyben totálisan képtelen elgondolással.

"Megindító az a lelkesedés, ami a kezdeti felfedezőutakra induló KAF-nyelvészek naplófeljegyzéseiből árad.{...} Tapintáson alapuló nyelvekről számolnak be, foszforeszkáló szavakról, minden elképzelhető hangról, amelyet egy szájszerv csak kiadhat. Nyelvjárásokról, ahol folyamatosan felülírják egymást az utalások, amelyek kizárólag már kimondott dolgokra vonatkoztak, nyelvekről, ahol a melléknevek trágárságnak, az igék pedig szentségtelennek számítottak."

A klasszikus sci-fiket idézi, azzal a különbséggel, hogy a csillagászati, fizikai vagy éppen matematikai hipotézisek helyett a Nyelv áll a középpontban és annak társadalomra gyakorolt hatása. Igazán érdekes az elgondolás, hogy olyan nyelvet hoz létre, amelyben a hazugság lehetetlen. A használói nemcsak hazudni nem tudnak, elvont, fizikailag nem létező dolgokról sem képesek beszélni, így mondhatjuk, hogy eléggé korlátozottak a nyelvi lehetőségeik. A telepesek nem tudnak velük szót érteni, a Gazdák az emberi beszédet egyszerű háttérzajként érzékelik, nem is tudják, hogy azok kommunikálni próbálnak velük.
Nagy bátorságra vall az írótól, hogy egy nyelvészeti kérdést, elméletet tett meg a regénye központi  témájául, de nekem abszolút bejött a dolog. Egy kicsit meg is lepett azzal, hogy ennyire le tudott kötni egy nyelv sorsa és a hozzá tartozó Gazdák problémája. Olvastam, olvastam és egyre jobban érdekelt, hogy hogyan alakul a jövőjük, miként lesznek képesek áttörni a saját korlátaikon. Miéville bravúrosan építette fel az egész konfliktushelyzetet és végül a megoldást is.

Forrás

Szerettem, ahogy Ariekát és Konzulvárost megelevenítette az író, hihetetlenül ötletgazdag, és semmihez nem hasonlítható az általa megalkotott világ. Az élő, lélegző város gondolata nagyon eredeti, szívesen megnézném, furcsa érzés lenne látni, ahogy gyárak legelésznek, vagy bemenni egy házba, ami sóhajt egy nagyot. ( Itt tényleg igaz a mondás, hogy a falnak is füle van. :D Gyenge poén volt, tudom, de nem bírtam kihagyni.:-) )

Nem állítom, hogy a legkönnyebb olvasmányom lett volna, előfordult, hogy egy-egy bekezdést csak  többszöri nekifutásra sikerült felfognom, de az biztos, hogy egy pillanatig sem bántam meg, hogy belekezdtem,  maradandó élmény a könyv olvasása. Nyomasztó hangulatával, elgondolkodtató, egyedi nézőpontjával és őrült témaválasztásával új színt hozott a science fiction műfajába, és mindezt szépirodalmi igényességgel tette. 

Azt mondják Miéville-ről, legalább olyan jelentős író, mint Neil Gaiman (aki egyébként a kedvenc íróm), és én is azt gondolom, hogy megérdemli a figyelmet, óriási tehetség, és igazi szabályszegő, aki fittyet hány a műfaji megkötésekre vagy a megszokott sémákra vagy a címkékre. Minden regényét már műfajban szeretné megírni, eddig sikerült is neki,  hiszen írt már sci-fit, epikus fantasyt (Perdito pályaudvar, végállomás), detektívregényt, és többek között westernt is.
A többszörös Arthur C. Clarke-, Locus-, és Hugo-díjas író egyébként szociálantropológus diplomával rendelkezik, aktívan politizál, és kreatív írást is tanít a warwicki egyetemen. Ki sem nézné az ember a kopasz, fülbevalós fiatalemberből.

Értékelésem: 5/5 KEDVENC

Kedvenc gondolat a sok közül:

"Egy tudóst az elmélete bizonyításában sohasem akadályozhatja meg az, ha nincsen igaza." 58. o.

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak.

Catherine Fisher- Incarceron

"Semmi sem új. Új nem létezik. Semmi sem változik, semmi sem halad, mozdul előre, fejlődik, virágzik. Az idő megállt. A fejlődést betiltották."

Pongrác, 2011
544 oldal
Fordította: Zubovics Kata
Eredeti cím: Incarceron
ISBN: 978-615-5131-16-5
Tovább a kiadó oldalára

Fülszöveg: 
Képzelj el egy világot, amelyben nemcsak megállították, de vissza is forgatták az idő kerekét. Beköszöntött az örökké tartó 17. század, ahol csak a gazdagok élvezhetik a technika vívmányait. 
Képzelj el egy börtönt, hatalmasat, amelyben a cellák és a folyosók mellett egész erdők, városok és tengerek is elférnek. Most képzelj el egy rabot, akinek nincsenek emlékei! Csak annyit tud, hogy Odakintről jött – pedig a börtönt évszázadokkal ezelőtt lezárták, és azóta csak egyetlen embernek sikerült kijutnia. 
Aztán képzelj el egy lányt, aki egy nemesi birtokon lakik! A sorsa – úgy tűnik – megpecsételődött: megrendezett, szerelem nélküli érdekházasság vár rá. Ő azonban még nem adta fel, kiutat keres, és összeesküvések kusza hálójába gabalyodik. 
Az egyikük Bent van, a másik Odakint, ám mindketten rabok. 
Hát ez az Incarceron!

Az első pillanattól fogva tudtam, hogy ez nekem való könyv. Már a borító is teljesen lenyűgözött, egyszerűen meseszép, a történet pedig telitalálat, imádtam az egészet úgy, ahogy van. Még csak hasonlót sem olvastam soha.

A könyvben két világot ismerhetünk meg: van a világ Odakint, és van az Incarceron, egy teljesen lezárt börtön. Odakint mindent visszaállítottak a 17. század fejlettségi szintjére és ott megállították az időt. Nem láttak más kiutat a hanyatlásból, így betiltották a fejlődést.

"Betiltjuk a fejlődést, és vele együtt a hanyatlást. A becsvágyat, és vele együtt a kétségbeesést. Mert ezek a téves képzetek csak egymás tükörképei, az érem két oldala. De mindenekelőtt magát az Időt tiltjuk be. Mostantól kezdve semmi sem változik. "

Minden tökéletesen Kor-hű, a 17. századi protokoll szerint élnek, nincs előrehaladás, a szegények nem tudnak olvasni, a modern technikai vívmányok használatát betiltották, csak a gazdagok használhatják azokat  titokban.
Ebben a világban él Claudia, gazdag és befolyásos család az övé, apja a Börtön igazgatója. A jövőjét már elrendezték, családi érdekből hozzámegy a trónörököshöz, egy szerelem nélküli boldogtalan kapcsolat vár rá egy pökhendi, elkényeztetett uraság mellett. Ő, bár a szabad világban él, mégis a  szigorúan szabályozott és előre eldöntött életének rabja, ráadásul  intrikával és irigységgel van körülvéve.

Forrás

Az Incarceron egy hatalmas, városokat, erdőket magába foglaló börtön, melyet úgy terveztek, hogy tökéletes világ legyen. Bezárták ide az összes bűnözőt, elmebeteget, és egyéb nemkívánatos személyt, létrehoztak egy komplex és intelligens rendszert, ami mindent irányít, felügyel és bezárták őket. Ez - a történet eseményeihez képest- több évtizede, évszázada történt, azóta senki nem jött ki és senki nem ment be.
 Valami odabent félresiklott, a tökéletes világ helyett maga a pokol lett az élet.
A kintiek tudnak a börtön létezéséről, ( de az Igazgatón kívül senki nem tudja, hol van) úgy tudják, hogy a terv sikerült és bent az élet békés és tökéletes. A Bentiek csak reménykednek, hogy létezik a külvilág. 
Finn a börtön lakója, de nem emlékszik a múltjára, látomások gyötrik,  és azt hiszi, hogy ő a kinti világból került be ide. Persze ez őrültség, hiszen kintről senki nem jött be a börtön lezárása óta.

Engem teljesen lenyűgözött az írónő. Ha fele ilyen képzelőerővel rendelkeznék, mint ő,  már vígan megélnék belőle. Az általa felépített világ egyedi, komplex és egyszerűen fantasztikus. Nem is találok szavakat rá, annyira jól megálmodta és létrehozta az egészet.

Forrás

A két birodalom felépítése, egymáshoz fűződő kapcsolata egészen érdekes és sajátos.
A börtönt úgy ábrázolja, mint gondolkodó és döntéseket hozó rendszert, ami mindig figyeli a benne élőket, ha úgy tetszik neki, terepet rendez, lezár vagy esetleg elgázosít egy-egy területet.

"Ez a Börtön eleven, él. Kegyetlen és közönyös, Finn pedig ott van benne."

Számomra ez  nagyon felkavaró gondolat, borzasztó lehet, hogy mindig szemmel tartanak, és ráadásul ez a beteg humorú intelligens gépezet azon szórakozik, hogy a nyomorult börtönlakókat terrorizálja.
Persze azért volt az Incarceronban olyan is, amit magam is megnéznék, például az erdőt, ami fém fákból áll és fém leveleket hullajt, vagy garantáltan különleges látvány lehet a börtön által létrehozott félig fém, félig szerves anyagból álló állatsereglet is.
Mesteri, ahogy a börtön újabb lakókat és állatokat teremt a régiek maradványaiból, itt nem vész kárba semmi.

"Amikor egy Fegyenc meghal, az atomjait, a bőrét, és a belső szerveit újrahasznosítják. Az új börtönlakókat a régiekből hozzák létre. Megjavítják, újrahasznosítják őket, és ha emberi szövet épp nincs kéznél, akkor fémmel és műanyaggal helyettesítik."

Persze nemcsak az Incarceron nyűgözött le, a külvilág is szépen kidolgozott és felépített, már a gondolat is elképesztő, hogy egy fejlett társadalomból visszaléptek egy lényegesen egyszerűbb és fejletlenebb életbe, mindezt azért, hogy a romlást és hanyatlást megállítsák. Az ötlet elég abszurd, de pont ezért tetszik annyira. Őszintén szólva egyik világban sem élnék szívesen, a külvilágban is rabok az emberek, csak másként.

A szereplők elég jól el lettek találva, Claudia engem néha kicsit irritált, de alapvetően azért megkedveltem, hiszen többször is tanúbizonyságot tett bátorságáról (nem részletezném, mert spoiler lenne) és találékonyságáról.
Finn számomra szerethetőbb figura volt, bár ebben a könyvben senki nem csak fekete vagy csak fehér, ami hitelessé teszi őket.
A két főhőst ugyanazok a célok hajtják, mindketten saját börtönükből  akarnak kitörni és eközben megtudni azt, hogy kik is ők valójában. A könyv így nemcsak egy izgalmas és kalandos történet, hanem a két főszereplő önmagára találása is. Mindketten okkal vannak ott, ahol vannak és ezeket az okokat is megpróbálják kideríteni.
A mellékszereplőkről is érdemes pár szót szólni, hiszen rájuk is odafigyelt az írónő, Nekem Jared különösen belopta magát a szívembe, de például Keiro nagyon unszimpatikus volt végig. Az Igazgató már nem olyan egyszerű eset, mert bár alapvetően nem egy szimpatikus karakter, a vége felé  voltak egészen jó megmozdulásai.

A könyv felépítését tekintve is figyelemreméltó, az elején fejezetenként vált az írónő, hol a Benti, hol a Kinti eseményeket írja le, és látszólag a kettőnek nincs sok köze egymáshoz. Aztán ahogy a két szál összefonódik, úgy a történetvezetés is átalakul, és már egy fejezeten belül váltakoznak a helyszínek, ezzel is fokozva a feszültséget. Nekem nagyon tetszett ez a megoldás, és mindig a legidegtépőbb jelenetnél volt váltás. :)

Minden fejezet elején van egy-egy idézet a könyvben szereplő legendákból, történelmi iratokból. Nekem ezek voltak a kedvenceim, még valóságosabbnak tűnt általuk az egész történet, és a könyv hangulatához is nagyon passzoltak.

"Ki ismeri Incarceront magát,
minden termét, szakadékát s hídját?
Csak az érzi meg a börtön szagát,
ki ismeri a szabadság illatát." Sapphique dalai

Azt kell mondanom, hogy a regény teljesen levett a lábamról, minden szinten. A hangulatát imádtam, nyomasztó, sötét és sugárzik belőle a reményvesztettség érzése . Hatott rám és ezt szerettem.

Az események pörögnek már a könyv elejétől kezdve, nem unatkozunk, feszes a történetvezetés, és egyébként is nagyon olvasmányos stílusban íródott. Sodró lendületű, engem magába szippantott, ráadásul a kaland mellett  van mondanivalója is és elgondolkodtat.
Mindenkinek ajánlom, nekem felejthetetlen élmény volt,  az eredetisége üdítő a sok tucatkönyv között, engem rabul ejtett.

A történetnek van folytatása is Sapphique címmel, ami ha jól tudom, most valamikor nyár elején jelenik meg szintén a Pongrác kiadó gondozásában. 

A könyvet köszönöm a Pongrác kiadónak.

Értékelésem: 5/5 Kedvenc

Kedvenc gondolatok a könyvből: 

"Az emberek egymást gyötrik. Nincs olyan rendszer, amely ezt megakadályozhatná. Nincs olyan fal, amely távol tudná tartani a gonoszt, mert az emberek viszik be magukkal, néha még a gyermekek is." 318. oldal

"...vagy az az igazság, hogy az ember magában hordja a gonoszság magvait? Hogy még akkor is, ha a számára létrehozott édenkertbe kerül, irigységével és vágyaival ő lassan még azt is megmérgezi?" 382. oldal 

És végül a könyv trailere:

Ursula Poznanski- Erebos

Pongrác kiadó, 2012
544 oldal
Eredeti cím: Erebos
Fordította: Gémes Szilvia
ISBN: 9786155131202
Rendeld meg a kiadó oldalán!

Fülszöveg:
VIGYÁZZ! CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ!
Nick megszállottja az Erebos című számítógépes játéknak, ami kézről kézre jár az iskolájában. A szabályok elég szigorúak: mindenki csupán egyetlen esélyt kap, hogy Erebost játszhasson. Játék közben egyedül kell lenni és senkinek sem szabad róla beszélni. Aki ezeket megszegi, vagy nem teljesíti a küldetéseit, kiesik, és többé nem is tudja elindítani a játékot. De ami a legérdekesebb: az Erebos olyan megbízásokat ad, amelyeket nem a virtuális világban, hanem a valóságban kell végrehajtani. A képzelet és a valóság zavarosan összemosódik. Aztán a játék arra utasítja Nicket, hogy öljön meg egy embert…

Erebos: a görög mitológiában az ősi sötétség, Khaosz gyermeke. Később Erebosz, mint az ősi sötétség lekerült az alvilágba. A Tartarosz fölötti túlvilági részt nevezték az idő múlásával Erebosznak. Ide is bűnös lelkek jutottak le, de a tisztító tűzben volt lehetőségük, hogy akár az elíziumi mezőkre kerüljenek. (Forrás)

A cím sokat sejtető, bár a fülszövegből kiderül, hogy ebben az esetben Erebos nem egy mitológiai alak, hanem egy játék. Egy számítógépes játék, ami egyik napról a másikra elkezd terjedni az iskolában. Kézről-kézre jár, titok lengi körül, nem beszélnek róla a diákok, de hatással van rájuk.
Az Erebos más, mint a többi játék, több annál. Figyel, tanulmányoz, utasít,  és ami a legérdekesebb: a feladatokat a való világban kell teljesíteni. (A játékról többet nem nagyon árulnék el, mert bármit írnék, az spoileres lenne.)

"Lépj be!

Vagy fordulj vissza!

Ez Erebos."

Mikor először megláttam a könyvet, azonnal tudtam, hogy nekem ezt el kell olvasnom. A borító eszméletlen jó lett, a téma pedig érdekes, bár azt le kell szögeznem, hogy én nem szoktam játszani. Elkezdtem olvasni és azon kaptam magam, hogy nem tudom letenni. Olyan függő lettem, mint a könyvben szereplő gyerekek, teljesen magával ragadott a történet, és a majd 600 oldalas kötetet kivégeztem két nap alatt. Olvasmányos, feszes a történetvezetés, a hangulat sötét és nyomasztó, pont ahogy én szeretem.

A számítógépes téma kezd teret hódítani a könyvekben, ami szerintem nem baj, hiszen a mai tinik életének szerves részei a különböző online- és szerepjátékok. Az Erebost és az ehhez hasonló jól megírt  és modern tematikájú könyveket kellene a gyerekek kezébe adni az iskolában, talán akkor többen olvasnának.
Fiatalos nyelvezetével, közvetlen stílusával és szerethető karaktereivel tényleg a mai kamaszokat szólítja meg. Persze ez nem azt jelenti, hogy felnőttek ne is vegyék a kezükbe, ez a könyv mindenkinek remek választás kortól függetlenül. Fordulatos, meghökkentő és kicsit félelmetes regény, ami nálam kedvenc lett. A végén, amikor kiderült az egésznek a miértje, őszintén meglepődtem, nagyon eredeti csavar volt a befejezés. Mindenre számítottam, csak pont erre nem.

A történet ötletgazdag, remekül alkotta meg mindkét világot az írónő, és ügyesen is lavíroz a valóság és a cybertér között. Nálam telitalálat volt a görög mitológia belecsempészése is, gazdagította a sztorit.
A szereplők megalkotásában is brillírozott, legyen szó a kamaszok személyiségéről, vagy az avatárjaikról. A karakterek valóságosak voltak, többeket nagyon megkedveltem, a főszereplő, Nick rendes srác, de nálam az abszolút kedvenc Viktor volt.

Igazán ötletesnek találtam, ahogyan az írónő felépítette a könyvet: Nick a játék előtt, közben és után.  Izgalmas volt látni, hogyan változik meg a főhősünk, ahogy elkezd játszani. Azonnal a hatása alá kerül, a valóság többé nem érdekes, csak a virtuális világ eseményei izgatják, nem akar lemaradni semmiről és szinte bármit megtenne, hogy bennmaradhasson. Összemosódik a határ a létező és az Erebosbeli élete között.

" Minden egyes új nappal értéktelenebb lesz a valóságom. Hangos és rendetlen, megjósolhatatlan és fáradtságos.
Mit is tud a valóság?Éhessé tesz, szomjassá, elégedetlenné. Fájdalmat okoz, betegségekkel dobálózik, nevetséges törvényeknek engedelmeskedik. De főként: véges. Mindig halállal végződik. "

Poznanski  nagyon reálisan ábrázolja a még formálható gyerekekben végbemenő morális dilemmákat és változásokat, azt, hogy mennyire gyorsan képesek túllépni az addig betartott erkölcsi szabályokon. Kicsit ijesztő volt látni, milyen gyorsan veszítik el a kontrollt már egy kevés nyomás hatására is. 

Az írónő felhívja a figyelmet egy létező problémára, a játékfüggőségre, amely napjainkban egyre inkább terjed. Persze ha valaki szülőként olvassa, azért nem kell rögtön eltiltani a gyerkőcöket az összes játéktól, elég, ha a kezükbe nyomják az Erebost, ami jól ábrázolja a függőség fázisait, negatív hatásait, megmutatja a kamaszoknak, hogy mennyire kifordíthat valakit önmagából.

A magyar kiadás igényességét is meg kell említenem, a Pongrác kiadó nagyon masszív, keménykötésű kivitelben dobta a piacra a könyvet. Minőségi darab.

Negatívumot is említenék szívesen, ha találtam volna, de nálam abszolút kedvenc lett a könyv, betalált úgy, ahogy van. :)

A kötet egyébként 2010-ben jelent eredeti nyelven és 2011-ben  Irodalmi díjat is nyert. A bécsi születésű írónő következő műve, a Saeculum előreláthatólag 2014-ben várható magyarul szintén a Pongrác kiadó gondozásában.

A könyvet nagyon köszönöm a Pongrác kiadónak.

Értékelésem: 5/5 Kedvenc

Junot Diaz- Így veszíted el

Cor Leonis, 2013
Eredeti cím: This is How You Lose Her
Fordította: Bozai Ágota
ISBN: 9789638957290
Tervezett megjelenés: 2013. április 18.
Borítóár: 2500 Ft
Kedvezményes előrendeléshez tovább a Cor Leonis webáruházba
Részlet a könyvből ezen a linken

Fülszöveg:
Junot Diaz kötete egymáshoz kapcsolódó történetek füzére, melyek középpontjában a szerelem áll, csak épp más-más jelzővel: szenvedélyes, tiltott, haldokló, anyai. A szerelem pedig maga is „idegen” egy idegen földön, hiszen New Jerseybe szakadt dominikaiak közösségében járunk, akik gyötrelmesen próbálják összekapcsolni a két világot, hogy életteret találjanak maguknak. Az energikus és ötletes, gyengéd és humoros szöveg elénk tárja az emberi szív határtalan sóvárságát és elkerülhetetlen gyengéit.

Junot Diaz a Dominikai Köztársaságban született és New Jerseyben nevelkedett. Már Drown című első novelláskötete nagy visszhangot váltott ki, majd regénye, a The Brief Wondrous Life of Oscar Wao 2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat. Az Így veszíted el 2012-ben jelent meg tovább öregbítve fiatal szerzője hírnevét.

Junot Díaz neve nálunk eddig ismeretlen volt, ez az első könyve, ami megjelenik kis hazánkban a Cor Leonis kiadó jóvoltából. Éppen ezért először az írót szeretném bemutatni pár sorban.

Junot Díaz dominikai-amerikai író, 1968. december 31-én született Santo Domingo-ban, a Dominikai köztársaságban. Öten voltak testvérek, ő harmadikként született. Az édesanyjával, nagyszüleivel és testvéreivel élt, míg apja Amerikában dolgozott. 1974-ben Amerikába, New Jersey-be emigrált a családjával, újra együtt voltak az édesapjával.
Már gyerekkorában magával ragadták a könyvek, gyakran kilométereket gyalogolt a nyilvános könyvtárba néhány kötetért.
A diplomáját Rutgers College-ban szerezte 1992-ben, angol szakon.

Első munkája Drown címmel jelent meg 1997-ben, egy novellagyűjtemény a dominikai bevándorlók életéről és kultúrájáról.
2008-ban -számos más díj mellett- Pulitzer-díjat kapott az Oscar Wao csodálatos rövid élete című könyvéért, melyet hamarosan majd olvashatunk magyarul is Pék Zoltán fordításában, szintén a Cor Leonis kiadónál.

A This is How You Lose Her (Így veszíted el) 2012-ben jelent meg, és óriási sikert aratott, számos rangos díjat zsebelt be (díjak listája itt), legutóbb Sunday Times EFG Private Bank novelladíját. Az elismeréssel együtt Díaz 30 000 angol fontot vehetett át, ez a létező legmagasabb pénzösszeg, amit a világon egy novelladíj mellé adnak. A díjat a Miss Lora című novellájáért kapta.

Az Így veszíted el egy csokorra való novellát tartalmaz, melyek mind a szerelem, az emberi kapcsolatok, a döntések témakörét boncolgatják közvetlen stílusban, tabuk nélkül. Szó esik megcsalásról egy férfi szemszögéből, megbánásról, magányról, fiatal fiú- idősebb nő kapcsolatáról, és többek között az Amerikába bevándorlók nehéz sorsáról is.

Az író nem próbálja tökéletesnek feltüntetni az életet, nem szépít, nyíltan beszél a mindennapok tragédiáiról. Könnyed és eredeti stílusban tárja elénk a férfiak és nők hibáit, a kapcsolatok buktatóit, az emberi lélek legmélyebb bugyrait, és mindezt kellemes humorral és őszinteséggel fűszerezi. Olyan kérdéseket vet fel, melyek elgondolkodtatják az embert: megjavítható-e az, ami egyszer elromlott? Tanul-e az ember a hibáiból? Hogy találhatunk rá a szerelemre és hogyan tartsuk fenn azt?

"Téged bámultalak, te meg engem, és akkor, ott olyan volt, mint a szerelem, ugye?"

Minden történetet más és más hangnemben szólaltat meg: hol hozzánk, az olvasókhoz szól, hol önmagához, sőt olyan novellát is találunk, melyben a nő szemszögéből láttatja az eseményeket. Írásai változatosak és modernek, Díaz üde színfoltja a kortárs irodalomnak.

Ami számomra még érdekesebbé tette a könyv olvasását,  hogy betekintést nyerhettem a bevándorlók mindennapi küzdelmeibe, az emigránsok szemével. Jól érzékelteti az író azt, hogy milyen egy idegen országba, egy más kultúrába belecsöppenni. Szinte éreztem az a fajta mérhetetlen egyedüllét-érzést, ami olyankor keríti az embert hatalmába, mikor távol kerül mindentől, amit eddig ismert.
Az író egyértelműen a saját tapasztalataiból merített, hiszen ő is emigránsként érkezett az USA-ba. Sokszor említi szülőhazáját, a Dominikai Köztársaságot is. Minden szépítés nélkül beszél az ottaniak

Santo Domingo
Kép forrása: www.tripadvisor.com

szegénységéről és a nyomorról,  de soraiból süt az ország és az ott élők iránti szeretete.

" Imádok hazamenni az ottaniakhoz, akik rikítóan csiricsáré holmikban járnak, és folyton megpróbálnak a kezembe nyomni egy-egy kupicányi Brugalt."

Nemcsak ebben a témában nyúlt saját emlékei, és  élményei tárházához: szinte minden sorából az író élete köszön vissza, beleértve a fő karakter, Yunior figuráját. Talán ettől olyan bensőséges és meghitt a kötet: a saját lelkébe engedi be az olvasót.

Van még egy érdekessége a műnek: spangol nyelven íródott, mely egyfajta keveréke az angolnak és a spanyolnak. A fordító munkáját dicséri, hogy sikerült jól hoznia ezt a fajta szlenget a magyar kiadásban is.

Remek élmény volt a könyv olvasása, úgy gondolom Díaz az a fajta író, akire érdemes odafigyelni. Szórakoztató stílusával és egyedi nézőpontjával teljesen levett a lábamról. Sokszor megnevettetett, de voltak sorai, melyek sebeket téptek fel bennem. Gondolatébresztő írás, ami rávett, hogy a saját életem bizonyos mozzanatait, döntéseit átértékeljem, mérlegeljem.
Azt azért megemlíteném, hogy viszonylag gyakran használ az író vulgáris kifejezéseket és ez talán egyeseknek zavaró lehet. Engem nem zavart, mert a szlenges nyelvezethez tökéletesen passzolt és nem is esett túlzásba.

Összességében azt kell mondjam, hogy nálam új kedvenc született Díaz személyében. Bátran merem ajánlani férfi és női olvasóknak egyaránt, de szigorúan csak felnőtteknek.
Köszönöm a Cor Leonis kiadónak, hogy az elsők között olvashattam.

Értékelésem: 5/5 Kedvenc

Kedvenc gondolatok a könyvből:

" Amikor az ember az elejére gondol, akkor van vége."

"Csak olyan férfit ütnek meg a nők, mondja, akit szeretnek."

John Scalzi: Vének háborúja

Agave kiadó, 2012
256 oldal
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Old Man's War

Fülszöveg:
John Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek, lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni.

Úgyhogy John Perry két dolgot tett a hetvenötödik születésnapján. Meglátogatta a felesége sírját, majd belépett a hadseregbe. Csak két évet kell túlélnie. Azt viszont még ő sem sejti, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá – a brutális háborúk és az otthon fényévekre nyúló távolsága örökké megváltoztatja az embert. Valami sokkal különösebbé és veszélyesebbé.

Régóta szemeztem ezzel a könyvvel, megfogott a borítója, a témája, minden. Valahogy mégis úgy alakult, hogy halogattam a megvásárlását. Végül szülinapomra megkaptam húgomtól. A legjobb ajándék, nagyon örültem. Ki is olvastam egy nap alatt. És imádtam. Már az első mondatnál tudtam, hogy ez az én könyvem:

"Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe."

Egyszerűen a lényegre tör, felkelti az érdeklődést és már be is szippant.
És a folytatás is legalább ennyire jó. Az író stílusa fantasztikus, szórakoztatóan ír, a története kreatív, elgondolkodtató és komoly,de azért fűszerezve van egy kis fanyar humorral. Annak ellenére, hogy ez a könyv katonai sci-fi, nő létemre is hihetetlenül élveztem minden sorát. Bár sok a háborús leírás, nem volt unalmas vagy túl sok, mert a könyv végig inkább karakterközpontú maradt. Nehéz elhinni, hogy ez az első regénye Scalzinak.

A könyv egy érdekes kérdést vet fel: beállnánk egy seregbe 75 évesen, hátrahagyva a családunkat, a világot, amit ismerünk még egy kis időért, az újbóli megfiatalodás reményében? 
Az én esetemben a válasz azt hiszem igen lenne. Miért ne? A lassú elmúlásnál sokkal jobban hangzik, még ha csak egy kis időt is nyerünk.
Egyébként nem rossz ötlet több szempontból sem. Ad egy újabb esélyt az időseknek életük hanyatló szakaszában, és jót tesznek a gazdaságnak is, hiszen a seregbe beálló embereknek nem kell fizetni a nyugdíjat, ráadásul egy fiatal, munkaképes embert sem veszít el a társadalom.
A hadsereg szempontjából is előnyös, mert megfontolt, bölcs, jobb ítélőképességű embereket vethetnek be, akik sok szituációban jobban reagálnak egy tapasztalatlan fiatalnál.

A könyv azért is tetszett különösen, mert talán ez az első sci-fi, ami olyan jövőt vázol fel, amiben szívesen élnék. Nem utolsósorban pedig el is tudom képzelni, hogy ilyen lesz a jövő.

A történet olvasása közben elképesztett a sok technikai vívmány,a különböző bolygók, az idegen lények és kultúrák, amik megjelentek. Bár az író nem viszi túlzásba a leírásukat, mégis jól el tudtam képzelni mindent. Ismertetésük rövid és lényegre törő, mégsem tűnik elnagyoltnak vagy összecsapottnak.
A karakterkidolgozás nagyon profi, minden fontos szereplőt jól megismerünk, mintha csak régi ismerőseink lennének. Nagyon hitelesek és a köztük folyó párbeszédek is remekül ki lettek találva.
A főszereplő, John Perry nagyon szórakoztató és humoros, én rögtön megkedveltem.

A történet olvasmányos, feszültséggel teli és ötletes. Egy negatívumot tudok csak említeni: túl rövid. Ennek ellenére én mindenkinek merem ajánlani, azoknak is, akik eddig nem álltak túl közel a sci-fi műfajához. Én egy újabb kedvenc könyvvel lettem gazdagabb.

Értékelésem: 5/5 Abszolút kedvenc

Egyik kedvenc idézetem:

"– Nem vagyok őrült, uram – feleltem. – Csak finoman kalibrált az elfogadható kockázat érzékem." 

Következő kötet:

Blogbejegyzés a második kötetről: http://mangaolvas.blogspot.hu/2013/03/john-scalzi-szellemhadtest.html

Sarah Addison Allen- Édes élet

Könyvmolyképző kiadó, 2012
294 oldal
Fordította: Szakál Gertrúd
Eredeti cím: The Sugar Queen

Fülszöveg:
A huszonhét éves Josey Cirrini három dologban biztos: hogy észak-karolinai szülővárosában a tél a kedvenc évszaka, hogy ő egy igazi déli szépség igencsak szánalmasra sikerült utódja, és hogy az édességet legjobb, ha szekrénye rejtekében fogyasztja el. Josey élete hosszú éveken át eseménytelenül zajlik anyja házában, vigaszt egyedül az édességekből és romantikus regényekből felhalmozott hatalmas készlet jelent számára, ezek közé menekül minden este. Egészen addig, amíg egy napon rá nem döbben, hogy a szekrényét elfoglalták. Nem más rejtőzött el benne, mint a helyi pincérnő, Della Lee Baker, a goromba, de lágyszívű nő, aki egyharmad részt maga a végzet, de kétharmad részt egy tündéri keresztanya. Egy szerencsétlen, és hibákkal teli életből menekülve Della Lee úgy dönt, Josey titkos szekrénye a legbiztonságosabb hely. Cserébe megváltoztatja Josey életét mert az bizony egyértelmű, hogy ez a szekrény nem egy boldog nő tulajdona. Della Lee nyers szeretetének hatására Josey hamar lemond a pekándió tekercsről és a karamelláról, felfedezi olykor nagyon is heves női ösztöneit, és hamarosan rádöbben, hogy az élet sokkal több lehetőséget rejt, mint gondolta.

Sarah Addison Allen második magyarul megjelent könyve az Édes élet. Az első, a Csodálatos Waverley-kert nagyon tetszett, rögtön elvarázsolt, emiatt vártam már annyira a következő könyvét, és meg is kaptam anyukámtól karácsonyra (a másikat is tőle kaptam).
Már a borító is meseszép, hasonlóan az előzőhöz. Egyszerűen tökéletes.
Legalább annyira tetszett ez a könyv, mint a másik. Az írónő nagyon tehetséges a hangulatteremtésben. Az írásaiból árad valami melegség, ami teljesen bevonja az olvasót. Mint a forró csoki, miközben egy meleg paplan alatt fekszel. Az ember nem akar kibújni belőle, kényelmes és jóleső. Otthonos. Ilyen ez a könyv is: teljesen magába szippant, szerethető és hangulatos. Van benne egy kis hétköznapi mágia, és hihetetlenül jól kitalált karakterek.

Josey, akit 27 évesen az anyja irányít, és aki titokban édességet és romantikus regényeket rejteget a szekrényében, nagyon szerethető és kedves. Rögtön megkedveltem, nagyon hiteles lett a karaktere. Ahogy olvastam, a könyv közepénél úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném ezt a lányt.Kicsit naiv, kicsit szomorú, és mégis tele van élettel.

Igazából Chloét és Della Lee-t is nagyon megszerettem, mindannyian annyira hétköznapi és mégis eredeti emberek. Chloe igazán szerencsés, én nagyon szívesen lennék a helyében. Csodálatos lehet, ha nem kell könyvet venned, hanem csak ott teremnek. :)

Josey és a többi szereplő is valós, hétköznapi problémákkal küzd, talán ettől is annyira magával ragadó ez a könyv. Mindenki talál benne valami olyasmit, amivel már ő maga is szembekerült az életben.Megcsalás, megbocsátás, súlyproblémák, egy zsarnok anya, vállalni önmagad, vagy éppen újra megtalálni önmagad: mindennapi dolgok, és éppen ezért érdekes olvasni arról, mások hogyan küzdenek meg az adott szituációval, könnyen bele tudjuk képzelni magunkat az adott élethelyzetbe.

A könyvben senki nem fekete vagy fehér, mindenkinek vannak hibái, ettől még életszagúbb az egész.
Persze azért a végén ott van a mesés happy end, de ezt el is várjuk egy ilyen lélekmelengető történettől. :)

Ami még különösen tetszett, az a fejezetek címe volt: öröknyalóka, savanyú cukor, habcsók. Az embernek összefut a szájában a nyál, és nem csak ezektől. A könyvben végig nagyon sokszor van szó édességekről, csokifüggőknek kötelező,de senki ne olvassa éhesen. :)

Egy szó, mint száz, nagyon jólesett a lelkemnek a könyv. Szerettem és sajnáltam, hogy vége. Remélem lesz még az írónőnek könyve magyar nyelven, mert én biztos megveszem (vagy megkapom anyutól ajándékba).

Értékelésem: 5/5 Kedvenc

Kedvenc idézetem:

" - A könyvek képesek hatalmukba keríteni az embert, ugye? Gyanútlanul sétálgatunk egy könyvesboltban, amikor egyszer csak meglep bennünket, mintha magától került volna a kezünkbe, csak hogy felhívja magára a figyelmet. A benne leírtak olykor megváltoztatják az életünket, néha még csak el sem kell olvasnunk őket. Van úgy, hogy egyszerűen csak jobban érezzük magunkat attól, ha van a közelünkben könyv. " 197. oldal

Karen Marie Moning: Új nap virrad- Tündérkrónikák 5.

Cor Leonis, 2012
596 oldal
Eredeti cím: Shadowfever
Fordító: Laskay Ildikó

Fülszöveg:
A nagy sikerű Tündérkrónikák 5. része. Mac sokszor érezte már, hogy mindent elveszített, de ahogy ott áll a sziklaszirten, lábai előtt egy halott férfival, akit ő segített megölni, már tudja minden átélt borzalom csak rózsaszín közjáték volt. 
A nővére miatti bosszú már túl kevés, a szülei utáni aggódás eltörpül, a világ megmentése csupán másodlagos. A bűntudat, amit az emberélet kioltása okozott, és a remény, hogy van kiút az ismeretlen, tündérátokkal sújtott világból, szinte jelentéktelenné válik az egyre több kérdés, és a sürgető vágy mellett, hogy visszaszerezze azt, amit saját önön hibájából elvesztett. Az Új nap virrad nem csak az alternatív tündérbirodalmakat, de Olvasók világát is kiforgatja a négy sarkából, mielőtt választ adna bármelyik kérdésre is! Titkok és izgalmak rejtőznek minden oldalon, ahogy egyre inkább haladunk a történet vége felé. Az Új nap virrad is elemi erővel ejti rabul az embert a legelejétől, és nem is ereszti egészen a legvégéig, ahol a legnagyobb rejtély megoldása vár. Mit akar a Sinsar Dubh? Igaz-e a prófécia, és Mac tényleg pusztulást hoz-e a világra? Még mindig az Alina halála miatti bosszú a legfontosabb? Mi történet valójában V’Lane-nel? Egyáltalán ki a halott férfi Mac lábainál? Na és kicsoda valójában Mac? De ami a legfontosabb, maradt-e még annyi fény a világban, hogy minden jóra forduljon?

SPOILERES
Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy elolvassam ezt a kötetet, nem akartam, hogy vége legyen McKayla történetének. Végül persze győzött a kíváncsiság, és ismét csoda történt. Nem gondoltam volna, hogy a negyedik kötetet felül tudja múlni az írónő, de sikerült neki. Ez volt a legfantasztikusabb és magával ragadóbb könyv a sorozatban.
Tökéletes volt, beszippantott, teljesen belesüppedtem a történetbe és nem akartam visszatérni belőle. Ott akartam sétálni a szerető palotájában, órákig gyönyörködni a szebbnél szebb szobákban és kertekben.
Persze van, ami még csábítóbb McKayla világában: Barrons. Ez a pasi... A legjobb. Ha lenne három kívánságom, ő lenne az egyik. :) 
Az előző kötetnek nagyon kegyetlenül lett vége és el sem akartam hinni, hogy Barrons meghalt. Teljesen kétségbe estem, faltam az oldalakat, és közben azt mondogattam: nem, ez nem történhet meg. Nem halhat meg! Persze Moning csak húzta az idegeimet, de végül megkegyelmezett. A könyvben minden esemény, mozzanat a helyére került, végre McKayla is ott volt, ahol lennie kell: Barrons mellett. Imádtam a kettejük közt zajló hangos és néma párbeszédeket.Tökéletesen összeillenek.
 V'lane mindig is kicsit gyanús volt, de erre nem számítottam. A mocsok! Meg bírtam volna nyúzni.

Olyan az egész könyv, hogy azt sem tudtam, hová kapjam a fejem, az utolsó oldalak is fordulatokat és meglepetést tartogattak.  Jól átgondolt és felépített történet, zseniális kivitelezés. 
Imádom, ahogy a szereplők- Főleg Mac- változnak, alkalmazkodnak és fejlődnek. Rózsaszín Macből igazi dögös kemény harcos lett. Barronsról pedig végre megtudhattunk egy csomó mindent, ezt vártam a legjobban a könyvek olvasása alatt. :)

Tudom, hogy ez a bejegyzés is ömlengős, de nem tehetek róla. Nem tudok rosszat írni, csak egy problémám van: még akarok!!! A legjobb tündéres sorozat, amit olvastam. 

Értékelésem: 5/5**** nagybetűs KEDVENC

Bejegyzés az előző kötetről: http://mangaolvas.blogspot.hu/2012/07/karen-marie-moning-rossz-hold-kelt-fel.html

Raana Raas- Csodaidők 3-4.

Csodaidők 3.- Árulás
Shremeya kiadó, 2009
406 oldal


Fülszöveg:
Az Alfa elfoglalása utáni pár év tűzszünet lehetőséget adott arra, hogy hőseink – amennyire lehet – rendezzék az életüket. Judy, aki régi nevén rejtőzött el, a CSU-1-en tanul, Giin a szabad államok kormányaiba beépült SE-tagokra vadászik, Yaan pedig két kislányát neveli a feleségével. A háború azonban újra fellángol, és hamarosan mindhárman a csatatéren találják magukat, ráadásul nem is mindig az egymással szembenéző seregek soraiban.

A háború alakulását a háttérben zajló árulások legalább annyira befolyásolják, mint maga a harc, de a politikai színtér mellett a Raas családnak szembe kell néznie saját árulóival is, és van, akit végül azok árulnak el, akikre az életét is rábízta volna.

Csodaidők 4.- Hazatérők
Shremeya, 2010
404 oldal

Fülszöveg:
Yaan bebörtönzése után a Csillagunió hódításai megrekedtek ugyan, a küzdelmeknek azonban még nincs vége. Judy megtudja, hogy fia súlyos beteg, és kétségbeesetten veti magát a gyógymód megtalálását célzó kutatásba, mely végül messzebb sodorja otthonától, mint valaha álmodta volna. Az Oderut hosszas habozás után belép a háborúba, fővezérnek Giint szeretnék megnyerni, ő azonban felesége betegsége miatt nem akar közügyekkel foglalkozni. Amikor végül újra fellángolnak a harcok, Yaannak ismét szembe kell néznie az övéivel – de saját magával is számot kell vetnie.

Spoilermentes
Most, hogy végeztem a sorozattal, azt hiszem bátram kijelenthetem, hogy az egyik legjobban megírt családregény/sci-fi, amit valaha olvastam.
A harmadik és negyedik kötet volt a két kedvencem. Mindkét kötet hihetetlenül izgalmas és sodró lendületű volt, sírtam, nevettem, dühöngtem és csodálkoztam az olvasásuk közben, néha mindezt egyszerre. Le a kalappal az írónő előtt, végig fordulatos volt, most egyáltalán nem éreztem hullámzónak, minden sora tökéletes.
Mindezek mellett nagyon komplex és bonyolult az egész, minden tekintetben, és páratlan részletességgel van kidolgozva. A világ, ahol játszódik, a Raas család, a vallás annyira hiteles, hogy szinte már elhittem, hogy létezik az Alfa, a Nies, a családtagok.


Fantasztikus jellemrajzok vannak a könyvben, akik - és ettől igazán mesteri- még az utolsó két kötetben is fejlődnek, változnak. Nagyon megszerettem több szereplőt is, Yaan/Paul a végére igazán belopta magát a szívembe, de Judy és Giin is nagy kedvenceim voltak.

Mindkét könyvben olyan fordulatok és meglepő történések voltak, hogy sokszor leesett az állam. A hazatérők végére is sikerült olyan csavarokat bevinni, hogy el sem hittem, még a legvégén is meglepődtem többször is.De végül minden szál el lett varrva.

Úgy gondolom, hogy ez egy remek sci-fi, egy nagyon izgalmas és néha tragikus családregény, de emellett egy zseniális társadalomkritika is. Tükröt tart elénk és elgondolkodtat.

A bejegyzés talán kissé ömlengősre sikeredett, de most így érzek, rosszat nem tudok írni a könyvekről, nagy rajongójuk lettem.

Értékelésem: mindkét kötet 5**, kedvenc

Bejegyzések az előző kötetekről: 
http://mangaolvas.blogspot.hu/2012/08/raana-raas-csodaidok-1-az-ogfak-vorose.html
http://mangaolvas.blogspot.hu/2012/09/raana-raas-csodaidok-2-kiszakadtak.html