John Scalzi: Vének háborúja

Agave kiadó, 2012
256 oldal
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Old Man's War

Fülszöveg:
John Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek, lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni.

Úgyhogy John Perry két dolgot tett a hetvenötödik születésnapján. Meglátogatta a felesége sírját, majd belépett a hadseregbe. Csak két évet kell túlélnie. Azt viszont még ő sem sejti, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá – a brutális háborúk és az otthon fényévekre nyúló távolsága örökké megváltoztatja az embert. Valami sokkal különösebbé és veszélyesebbé.

Régóta szemeztem ezzel a könyvvel, megfogott a borítója, a témája, minden. Valahogy mégis úgy alakult, hogy halogattam a megvásárlását. Végül szülinapomra megkaptam húgomtól. A legjobb ajándék, nagyon örültem. Ki is olvastam egy nap alatt. És imádtam. Már az első mondatnál tudtam, hogy ez az én könyvem:

"Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe."

Egyszerűen a lényegre tör, felkelti az érdeklődést és már be is szippant.
És a folytatás is legalább ennyire jó. Az író stílusa fantasztikus, szórakoztatóan ír, a története kreatív, elgondolkodtató és komoly,de azért fűszerezve van egy kis fanyar humorral. Annak ellenére, hogy ez a könyv katonai sci-fi, nő létemre is hihetetlenül élveztem minden sorát. Bár sok a háborús leírás, nem volt unalmas vagy túl sok, mert a könyv végig inkább karakterközpontú maradt. Nehéz elhinni, hogy ez az első regénye Scalzinak.

A könyv egy érdekes kérdést vet fel: beállnánk egy seregbe 75 évesen, hátrahagyva a családunkat, a világot, amit ismerünk még egy kis időért, az újbóli megfiatalodás reményében? 
Az én esetemben a válasz azt hiszem igen lenne. Miért ne? A lassú elmúlásnál sokkal jobban hangzik, még ha csak egy kis időt is nyerünk.
Egyébként nem rossz ötlet több szempontból sem. Ad egy újabb esélyt az időseknek életük hanyatló szakaszában, és jót tesznek a gazdaságnak is, hiszen a seregbe beálló embereknek nem kell fizetni a nyugdíjat, ráadásul egy fiatal, munkaképes embert sem veszít el a társadalom.
A hadsereg szempontjából is előnyös, mert megfontolt, bölcs, jobb ítélőképességű embereket vethetnek be, akik sok szituációban jobban reagálnak egy tapasztalatlan fiatalnál.

A könyv azért is tetszett különösen, mert talán ez az első sci-fi, ami olyan jövőt vázol fel, amiben szívesen élnék. Nem utolsósorban pedig el is tudom képzelni, hogy ilyen lesz a jövő.

A történet olvasása közben elképesztett a sok technikai vívmány,a különböző bolygók, az idegen lények és kultúrák, amik megjelentek. Bár az író nem viszi túlzásba a leírásukat, mégis jól el tudtam képzelni mindent. Ismertetésük rövid és lényegre törő, mégsem tűnik elnagyoltnak vagy összecsapottnak.
A karakterkidolgozás nagyon profi, minden fontos szereplőt jól megismerünk, mintha csak régi ismerőseink lennének. Nagyon hitelesek és a köztük folyó párbeszédek is remekül ki lettek találva.
A főszereplő, John Perry nagyon szórakoztató és humoros, én rögtön megkedveltem.

A történet olvasmányos, feszültséggel teli és ötletes. Egy negatívumot tudok csak említeni: túl rövid. Ennek ellenére én mindenkinek merem ajánlani, azoknak is, akik eddig nem álltak túl közel a sci-fi műfajához. Én egy újabb kedvenc könyvvel lettem gazdagabb.

Értékelésem: 5/5 Abszolút kedvenc

Egyik kedvenc idézetem:

"– Nem vagyok őrült, uram – feleltem. – Csak finoman kalibrált az elfogadható kockázat érzékem." 

Következő kötet:

Blogbejegyzés a második kötetről: http://mangaolvas.blogspot.hu/2013/03/john-scalzi-szellemhadtest.html

Richelle Mead- A szukkubusz dala

Agave kiadó, 2012
352 oldal
Fordította: Török Krisztina
Eredeti cím: Succubus Blues


Fülszöveg:

Georgina Kincaid, a gyönyörű könyvesbolti eladónő látszólag mindennapi életet él Seattle-ben. Reggelente a macskájával játszik, napközben elbűvölően csacsog a vásárlókkal, este pedig táncórákat ad barátainak, vagy éppen valamelyik környékbeli banda koncertjén lóg. Legjobb barátai két vámpír és egy kisördög. Ja, igen, ő maga pedig szukkubusz. Férfifaló, alakváltó démon, aki áldozatai gyönyöre közben elszívja életerejüket, s lelküket a kárhozat felé taszítja. Nem ma kezdte a pályát, mintegy 1600 éve, 16 évesen adta el a lelkét a halhatatlanságért, azóta csábítja a hímnemű halandókat, főnökei legnagyobb megelégedésére.

A hangulatos estéket azonban egy gyilkos zavarja meg, aki a halhatatlanokat vette célba, és aki ráadásul szerelmes vallomásnak szánt levelekkel bombázza Georginát. Angyalok, démonok, vámpírok és más különös lények bukkannak fel, és bár a pokol és a mennyek harca folyamatos, az örökkévalóknak ez meg sem kottyan...

 Mi is az a szukkubusz? Szex-démon, aki bármilyen attraktív nő alakját magára tudja ölteni azért, hogy az ágyába csalogassa a védtelen férfiakat. A középkorban úgy tartották, ha egy nő szexuális bűnöket követett el, akkor minden bizonnyal Succubus szállta meg. Azonban az idők során a férfi megfelelője, Incubus is megjelent. Ő megtermékenyítette áldozatait, hogy azok a nők újabb Incubusokat hozzanak a világra. Valószínűleg erőszak vagy szexuális erőszak eltusolásaképp hívták életre őket.(Forrás)

Révai nagy lexikon szerint: Succuba (lat., succubare a. m. aláfeküdni),  középkori néphit szerint női démon, boszorkány.
Incubus (lat. reáfekvő), a latin nép babonájában szereplő gonosz erdei démon, kit néha Faunus-szal azonosítottak, ki az asszonyokat álmukban felkeresi s rémes álomképekkel
gyötri. Alakja még a kereszténység korában sem veszett ki a latin nép képzeletéből; ekkoriban boszorkánnyal szeretkező gonosz szellemnek képzelték.

Magyar kötődésű szex-démon is létezik a világon, ő pedig nem más, mint a lidérc. Az ország északi részein él, egy fekete tyúk első tojásából kel ki és azt mondják, sokszor az emberek zsebében rejtőzködik. Kulcslyukon mászik be a házakba és sokszor még halott rokonok alakját is felveheti. Erőszakot követ el áldozatain és távozása előtt még a házban is káoszt teremt. Arról is szól a legenda, hogy a lidérc hozzácsapódik áldozataihoz és sosem hagyja el őket. Ezért a gyerekek általában rálépnek a fekete tyúkok első tojásaira. (Forrás)

Ez volt az első könyvem Richelle Mead-től, de nem az utolsó, ez már biztos.
Nagyon jó ötletnek tartom, hogy a démonoknak eme (nálunk) kevésbé ismert fajtája szerepel a könyvben. Végre egy kis változatosság a sok vámpíros, angyalos, vérfarkasos és démonos könyv után (persze azokkal sincs semmi baj)!
Nagyon szeretem a jó és rossz harcáról szóló könyveket, ezért is érdekelt nagyon ez a könyv, és már az első mondatával meg is fogott:

"A statisztikák szerint a halandók nagy többsége öt okból kész eladni a lelkét: szexért, pénzért, hatalomért, bosszúból és a szerelemért. Ebben a sorrendben."

 Georgina Kincaid karaktere nagyon szimpatikus volt, tetszett az ellentmondásossága, a humora és a pimasz stílusa és szerintem jó ötlet volt az írónőtől, hogy betekintést engedett hősnőnk múltjába is, azok a részek különösen érdekesek voltak számomra.

Nagyon izgalmas és szexi volt a könyv végig, olvastam-olvastam, egyszerre ráeszméltem, hogy már csak pár oldal van hátra. El is gondolkodtam azon, milyen jó ötlet Georgina könyvolvasási módszere, hogy egy nap csak öt oldalt olvas, mert így tovább élvezheti a jó könyveket. Sajnáltam, hogy ilyen gyorsan a végére értem.
A történet nagyon jól ki lett találva, örültem, hogy nem tudtam kitalálni a végéig, hogy ki a "hunyó". Nem szeretem a kiszámítható könyveket, olvasás közben több "gyanúsítottam" is volt, már mindenkire gondoltam és persze rosszul tippeltem.
Imádtam az esetlenül szexi és hallgatag írót, nagyon édes volt, ahogy bénázott, de mindig ott volt, ha kellett. Persze jópofa volt Hugh, a kisördög és persze a démonokkal cimboráló angyal is.
Nem is szaporítom a szót tovább, a lényeg, hogy imádtam az egészet, úgy, ahogy van és izgatottan várom a folytatást.
Értékelésem: 5/5

A sorozat további kötetei (egyenlőre csak angol nyelven):

Baráth Katalin- A fekete zongora

Agave kiadó, 2010
304 oldal

Fülszöveg:
Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbeszabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.

Egyre jobban szeretem a kortárs magyar írókat, Baráth Katalin stílusa is nagyon megtetszett. Könnyed, humoros és remekül felépített regény, már az elejétől megfogott és a nyelvezete is nagyon szép .
Az 1900-as évek eleje az egyik kedvenc korszakom, a könyv nagyon jól lefestette ezt az időszakot, az akkori emberek gondolkodásmódját és a kor miliőjét.
A szereplők is remekül ki lettek találva, nagyon tetszettek a nevek és a jellembeli finomságok, amiket az írónő olyan remekül kitalált. Nagyon hitelesre sikerült mindenki, szinte magam előtt láttam a pletykás szomszédot és a mindig paprikás Dujmovicsot, vagy az állomásfőnök rettentő kíváncsi nejét.

"Az állomásfőnök neje többnyire helyesen ítélte meg az utasok kilétét, és nem volt szokása tévedni, legyen szó akár a társadalmi osztályukról, akár az úti céljukról. Ez alkalommal azonban alaposan mellélőtt. Az utolsó divat szerinti öltönyt viselő fiatalember a Monarchia polgára volt, és azon belül sem egy távoli cseh városból vagy az örökös tartományok valamelyikéből érkezett Ókanizsára, hanem csak a szomszédból, Szabadkáról. Erről az állomásfőnökének is hamarosan alkalma nyílt meggyőződni. Heves érdeklődése ugyanis, amivel minden idegent kitüntetett, arra sarkallta, hogy a kifakult pongyolájával némiképp egzotikus összhangot alkotó, csipkeszegélyű napernyőjét kézbe vegye, és a peronhoz siessen, a fiatalemberrel véletlenül szóba elegyedni.
– Parlévufranszé? – állta el a kijáratot.
A férfi meglepődve kérdezett vissza.
– Hogy mondta, hölgyem?
Az állomásfőnökné könnyednek szánt kacaj kíséretében jókorákat csapott napernyőjével az idegen vállára.
– Nahát! Hogy maga milyen kittűűűnően beszél magyarul! Mikor a vak is láthatja, hogy egyenesen Párizsból érkezett! Két-három átszállással persze, úgy értem. – Az asszonyság nem volt képes megtagadni állomásfőnökéi mivoltát. – Vagy netalány Londonból? Dujuspékenglis?"

Kedvenc szereplőm természetesen Dávid Veron volt, a minden lében kanál boltos kisasszony, aki titokban regényt ír, a Nyugatot és az Estet olvassa és imádja a modern irodalmat. Természetesen kerékpárral közlekedik, ezzel is kilóg a sorból, az 1900-as évek elején a feminista nők jártak kerékpárral.
Nagyon szimpatikus főszereplő, nagyon megkedveltem.

"„Nocsak!” – jegyezte meg magában Veron, akinek még a legmeghittebb pillanatokhoz is akadt hozzáfűznivalója. – „Lehet, hogy engem most megcsókoltak?”"

Tetszett a romantikus szál is, örültem, hogy nem csöpögött és abszolút beleillett a sztoriba, nem volt erőltetett.
Érdekes volt megismerni, hogy abban az időben hogyan ismerkedtek az emberek, mi fért bele egy udvarlásba és mi az, amitől a hölgyek már pirultak.

A krimi-vonal is jól ki lett találva, és nagyon örültem, hogy nem sikerült rájönnöm, hogy ki a gyilkos. Nem volt kiszámítható, mindenki gyanús volt.
Plusz pont az Ady-szálért, egyik kedvenc költőm és a címadó verse is nagyon szép.


Ady Endre: A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.

Amit szegediként szintén értékeltem, hogy olvashattam egy rövid rész erejéig a saját városomról is. :)

„ Erősen sötétedett már, amikor a vonat befutott a szegedi indóházba. Hiába volt sötét, a pompás épület a gázlámpák fényében fürödve teljes pompájában tündökölt. Veron újból megcsodálta a kisvárosi szemmel óriásinak tetsző, alig kilenc esztendővel korábban befejezett állomásépületet, amelynek különleges módon az emeletére lépett be a vonattal érkező utas, és miután megcsodálta a bacchanáliát megörökítő, élénk színekben pompázó mennyezeti freskót, le kellett sétálnia a lépcsőn, hogy az utca szintjére jusson.”

Összességében nagyon jó könyvet kaptam, remekül szórakoztam végig és alig várom, hogy olvashassam Dávid Veron további kalandjait. Amit a könyv végén olvastam Veron pesti ténykedéséről, nagyon felkeltette az érdeklődésemet. :) A Poirot-s rész nagyon vicces volt.

Értékelésem: 4,5/5

További kötetek:

Maryjanice Davidson- Egy haláli szingli meséi

Betsy királynő sorozat 1.

Fülszöveg:

„Ez a nap – akkor még nem tudtam, hogy a halálom napja – rosszul indult, pocsékul folytatódott és rémesen végződött”

Betsy Taylor arra ébred, hogy egy hullaházban fekszik és vámpírrá változott. Ez azonban még mindig jobb, mint halottnak lenni. Betsy emberfeletti képességek birtokába jut, és a másik nemre is elképesztő hatással van. Egy dologgal nem tud megbarátkozni: az új, folyékony étrendjével…

És míg anyja megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy lányával ezután is találkozhat, új, éjszakai barátai azt gondolják róla, hogy Betsy a vámpírok megjövendölt királynője. A szívtipró Sinclair és csapatának szüksége van Betsyre, mert az ő segítségével akarják letaszítani a trónról az elmúlt ötszáz év legellenszenvesebb és leghataloméhesebb vámpírját.

Betsytől azonban mi sem áll távolabb, mint belekeveredni a vámpírok belügyeibe. Sinclair és társai azonban nagyon is jól tudják, hogyan bírhatják Betsyt jobb belátásra. Többek között azzal, hogy korlátlan hozzáférést biztosítanak a Manolo Blahnik cipők legújabb tavaszi kollekciójához.

MaryJanice Davidson remek, Betsy Taylorról szóló romantikus és humoros történetei azt mutatják meg, mi történne, ha a Szex és New York hősnője, Carrie Bradshaw összeakadna egy vámpírral…

SPOILERES!

Mit is írjak erről a könyvről? Először is: szerintem a borító nagyon béna lett és a címe alapján sem választottam volna, de mivel úgy ajánlották, ezért elolvastam. Szerencsére a rút külső egy gyöngyszemet takart. Nagyon jó humorral fűszerezett, szórakoztató és pörgős történetet kaptam, hangosan nevettem, pedig nem jellemző rám, és plusz pont azért, mert nem gyenge poénokkal ostromolt, hanem inkább a helyzetek és a megismert jellemek miatt volt vicces az egész.

Nagyon tetszett, hogy Betsy, bár vámpírrá vált, megmaradt önmaga, a hisztikkel a szusimintás pizsamával és a cipőmániával. Bár azt be kell vallanom, az utóbbi egy kicsit néha sok volt,  már a Szex és New Yorkban is túlzásnak tartottam Carrie Bradshaw mániákus cipőrajongását. Igazából ott buktam ki, amikor cipőkkel vesztegették és győzték meg, hogy vegyen részt a harcokban. Nagyon plázamacás volt néha és én ezzel a fajjal nem tudok azonosulni. Persze ezt leszámítva megkedveltem Betsyt, de aki abszolút kedvenc lett, az Eric Sinclair. A jó pasiknak mindig Eric a nevük? A True Bloodban is Eric az abszolút kedvencem és most itt egy újabb Eric, akit nagyon imádtam. Arrogáns, veszélyes, nagyképű, szexi és kissé perverz, de emellett nagyon édes és néha vicces is. Nagyon bírtam a civódásukat Betsyvel, jól elröhögcséltem rajta.

Igazából a többi karaktert is megkedveltem, Tina kicsit talán túlzásba vitte a talpnyalást, de egyébként szerethető volt ő is. 

Nostro természetesen nem lett szimpatikus, egy beteg állat, aki viszont meglepett, az Dennis volt, bár sejtettem, hogy lesz egy áruló, de nem rá gondoltam. Ja, és persze Betsy apja és mostohaanyja is a negatív listámra került. Hogy lehet valaki ilyen szánalmas és gyenge jellem, mint az apuka? Ha elveszteném egy szerettemet és utána feltámadna, én inkább nagyon örülnék, nem elutasítanám. Annál a résznél teljesen kiakadtam, amikor apu finoman jelezte, hogy számára a lánya továbbra is halott.

Na, a lények, a könyv nagyon szórakoztató, csajos, humoros, van benne kellő romantika, erotika és izgalom is. A történet jól fel van építve, én nem éreztem hullámzónak, végig egyformán pörgős volt. Nagyon várom a folyatást, biztos el fogom olvasni.

Értékelésem: 4,5 /5

Könyvmolyképző kiadó, 2011

328 oldal

John Grogan- Marley meg én

Imádom a kutyákat és úgy általában az állatokat, már több, mint nyolc éve vagyok boldog kutyatulajdonos, az a fajta, aki abnormálisan ragaszkodik és rajong a kis kedvencéért. Sajnos van egy nagy hibám, amit újra meg újra elkövetek, mégpedig az, hogy megnézem a kutyás filmeket és elolvasom  a róluk szóló szívbemarkoló történeteket annak ellenére, hogy minden alkalommal végig bőgök. Még az Úton hazafelé című családi filmen is ömlöttek a könnyeim, hasonló reakciót váltott ki belőlem a Marley meg én című film is és a könyv is.

Fülszöveg:
Marley imádni való. Marley elviselhetetlen. Marley nélkül nem lehet élni. Marleyt azonnal el kell tüntetni. Mindez igaz. Marley a világ legrosszabb kutyája, akit gazdái, John Grogan újságíró és felesége Jenny kölyökkorában vásárol. Hogyan lehet egy labrador, a legkezesebb és legszelídebb munkakutya ilyen nevelhetetlen? Ezt nem érti a fiatal házaspár sem. A Marley meg én egy gazdi könyve felejthetetlen kutyájáról mindenkinek, akinek volt valaha kutyája, vagy legalább vágyott rá. Aki még e humoros, pergő, személyes és megható történet elolvasása után is akar kutyát, az felkészülten vághat bele ebbe az egész életre szóló kalandba.

A fiatal Grogan házaspár éli a friss házasok gondtalan életét, de persze mindenkinél eljön az idő, amikor ez már nem elég. Elkezdenek vágyakozni egy szobanövénynél komolyabb felelősségre, ami felkészítheti őket a későbbi gyermekvállalásra, ezért úgy döntenek, beszereznek egy kutyát. Rá is bukkannak az édes kis labradorkölyökre, akinek anyja a megtestesült mintakutya, apukáját pedig inkább nem mutogatják az érdeklődőknek. Groganék otthonukban az új jövevénnyel hamarosan rájönnek, hogy miért mondják a rutinosabbak, hogy mindkét szülőt meg kell nézni a kutyavásárlásnál. Marley az apukájára hasonlít. A természeti csapással is felérő Marley minden elképzelhető rosszaságot elkövet, de emellett megtanítja a gazdáit a felelősségre , a feltétel nélküli szeretetre és ott van életük minden meghatározó pillanatában.
Groganéknak hamarosan gyermekeik születnek. Végig követhetjük, hogyan birkóznak meg a feladatokkal, Marley megfékezésével, a házassággal, költözéssel, elmúlással.

        Nehéz megfogalmazni az érzéseimet a könyvvel kapcsolatban, mert amellett, hogy majdnem végigsírtam az egészet, nagyon jól szórakoztam és sokat nevettem is rajta. Hihetetlenül aranyosak voltak Marley kalandjai, igazi rosszaság, aki mindig valami őrültséget művel, sokszor hozza a gazdáit kellemetlen, sőt kínos helyzetbe, de persze a kutyákat nem azért szeretjük, mert olyan kulturáltan viselkednek, hanem mert önzetlenül és teljes szívből szeretnek minket. És amúgy is, ki képes haragudni rájuk? Ha rosszalkodnak, rögtön el is árulják magukat a lecsapott fülükkel és olyan szemekkel néznek ránk, hogy egyből elszáll az ember mérge.
Az biztos, hogy minden tiszteletem a könyvben szereplő páré, ehhez a kutyához tényleg sok türelem kellett és ők remekül álltak hozzá, türelmesek voltak és szerették. A könyv vége nagyon szomorú volt, elfogadni az elfogadhatatlant nagyon nehéz, ennél a résznél nem nagyon láttam a könnyeimtől.
     Az író stílusa egyébként nagyon kellemes és gördülékeny, végig olvasmányos volt a könyv,  én nem éreztem sehol csöpögősnek vagy túlságosan hatásvadásznak.

A könyvből film is készült Jennifer Anistonnal és Owen Wilsonnal a főszerepben, bár nekem a könyv jobban tetszett.
Értékelésem: 5/5
Könyvmolyképző kiadó, 2009
264 oldal

 Egy kedvenc idézet a könyvből:

"Az ember sok mindent megtanulhat egy kutyától, még akkor is, ha az olyan lüke, mint a miénk. Marley arra tanított, hogy minden napot féktelen örömmel és boldogsággal éljek meg, hogy ragadjam meg a pillanatot és hallgassak a szívemre. Megtanított arra, hogy élvezzem az egyszerű dolgokat: sétát az erdőben, a frissen leesett havat, egy szunyókálást a téli nap sugarában. És amikor megöregedett és mindene fájt, arra tanított, hogy a viszontagságok között is maradjak optimista. De legfőképpen a barátságról és az önzetlenségről tanultam tőle, s mindenekfelett a megingathatatlan hűségről." 252.oldal

Szécsi Noémi- Finnugor vámpír-Vérmese

Szécsi Noémi neve nekem nem mondott eddig túl sokat, a könyvére is csak véletlenül bukkantam rá a molyon. Egyből felkeltette az érdeklődésemet a borító, ami szerintem nagyon jól sikerült (a 2011-es kiadásé), amikor pedig elolvastam a fülszöveget, jót röhögtem és fel is jegyeztem a könyv címét a kölcsönzési listámra.

Fülszöveg:

"– Mit eszel, mi ez a szörnyűség?
– Saláta.
– Ez nem ad neked örök ifjúságot. Annyiszor mondtam már, Jerne, hallgass a nagymamádra. Ha akarsz valami igazán táplálót, rendelj egy pizzafutárt!
Tényleg elmondta már ezerszer, s töretlenül remélte, hogy egyszer lemondok könnyű vacsorámról egy-egy leizzadt kifutófiú vagy kifutólány kedvéért."

Így társalog egymással az új évezred elején a meseírói ambíciókat dédelgető, huszonéves Voltamper Jerne és kétszázharmincöt éves nagymamája.

2000-ben, helsinki ösztöndíjam első hónapjaiban szakdolgozatírás helyett egy vámpírtörténet szövögetésével töltöttem a finn tél kurta nappalait és hosszú éjszakáit. Ez volt első írásművem, és akárcsak a történet főhőse, én is azt reméltem, hogy rögtön fölfedez majd magának az irodalmi élet. A meseíró-palánta Jerne és a patinás budapesti vámpírdinasztiából származó örökifjú nagymama történetéből előbb forgatókönyv készült a 2001-es prágai Sundance Fesztiválra – a film azóta sem valósult meg –, majd 2002-ben a regény is eljutott az olvasókhoz.

És közben még föl is fedeztek bennünket.

Szécsi Noémi 1976-ban született. Az ELTE latin, majd angol és finn szakán folytatta tanulmányait. Kommunista Monte Cristo című regényéért 2009-ben megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját. 2011-ben József Attila-díjjal jutalmazták. További művei: A kismama naplója; A baba memoárja; Utolsó kentaur; Nyughatatlanok. A Finnugor vámpír 2005-ben megjelent lengyelül, jelenleg olasz és angol fordítása készül.

A könyv még azelőtt íródott, hogy a vámpírtörténetek divatossá és elterjedté váltak, és nem is lehet ezekhez hasonlítani. Sokkal hétköznapibb, furcsább, kicsit sem romantikus és természetesen magyar.

Voltamper Jerne, a kissé életunt és depresszív hajlamokkal rendelkező főhős egy lepukkant budapesti bérház ötödik emeletén éli életét a több, mint 200 éves gyönyörű, de annál gonoszabb és kissé sznob nagymamájával, aki természetesen vámpír. A nagymama nevét nem tudjuk, hisz aki ennyi ideje létezik, az rendszeresen változtatja azt.
 Jernét kis korától a vámpírrá válásra készíti fel és ösztönzi, sajnos azonban főhősünk nem különösebben várja a vámpírlétet, amivel drága jó nagymamájának elég nagy csalódást okoz.
Jerne meseíró szeretne lenni és egy kis kiadónál dolgozik szerkesztőként. Meséit posztmodernnek, elvontnak és kissé bizarrnak mondanám, nem is akarja kiadni a kiadó( én imádtam őket, nagyon viccesek). A nagyi természetesen nem szeretné, ha unokája esetleg híres meseíró lenne, elvégre a vámpírok kerülik a feltűnést.
A könyv második felében hősnőnk már újdonsült vámpírként próbál helytállni kisebb-nagyobb sikerrel, miközben nagymamája próbál az élete minden területén uralkodni.

Ami elsőre megfogott,az az írónő fanyar és ironikus humora, illetve a változatos szókincse és kifejezőkészsége. Ilyen jókat régen nevettem egy könyvön, végre valaki, aki nem alpári szavakkal és közönségességgel próbál vicces lenni.
A karakterek nagyon jól ki lettek találva, természetesen a nagymama volt a kedvencem, nagyon bírtam a tömény szarkazmust a szövegeiben. Azt is jó ötletnek tartom, hogy ebben a könyvben a vámpír hagyományosan koporsóban alszik és denevérré tud változni.
Jernét is megkedveltem , a nemtörődöm stílusával igazán szerethető. 
A könyv második fele nekem kicsit kevésbé tetszett, bár a végén a csattanó jól ki lett találva.
Aki vágyik egy kis humorra és vámpíros könyv fronton valami másra, annak szívből ajánlom.
Értékelésem: 4,5/5

Kedvenc idézetem( az egyik):
" ...amikor megláttam a nemzeti lobogót a reptéren, könnyek gyűltek a szemembe. Piros, mint a vér, zöld, mint az epe, boldog, aki itt szív." 208.o.

Európa kiadó, 2011
252 oldal