192 oldal
Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane
Fordította: Pék Zoltán
ISBN: 9786155272219
Részlet a könyvből ITT
Tovább a kiadó oldalára
Fülszöveg:
AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE
Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.
Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.
Neil Gaiman a kedvenc íróm, imádok elmerülni az általa teremtett világokban, a Csillagpor, a Coraline vagy a Sosehol egytől egyik a szívemhez közel álló történetek, ezért már nagyon vártam az Óceán az út végént. Az én és a többi rajongó nagy örömére az Agave kiadó a nemzetközi megjelenéssel egyidőben adta ki a könyvet, így nem kellett hónapokat várnunk a magyar nyelvű fordításra.
A történet mesélője egy középkorú férfi, aki egy temetés miatt tér vissza gyermekkora meghatározó helyszínére. A ceremónia után autóba ül és a környéket bejárva végül emlékeit követve a Hempstock-
 |
| Egy sussex-i farm (Kép forrása) |
A férfi leül a tó melletti vén padra és eszébe jutnak a régen elfeledett gyerekkori emlékek.
"A gyerekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg."Nagyon nehéz leírni azokat az érzéseket, amiket előcsalogat a könyv. Eszünkbe juttatja, milyen érzés volt gyereknek lenni, amikor még a világ tele volt varázslattal, újdonságokkal és minden percben rácsodálkoztunk valamire. Amikor a megszokott, bejárt utak helyett újakat kerestünk és amikor még képesek voltunk hinni a csodákban. Amikor a felnőttek világa még érthetetlennek és sokszor értelmetlennek látszott. És mindezt egy már érett ember szemén keresztül látjuk, ettől kissé szomorkás és nosztalgikus hangulat társul a tiszta gyermeki látásmód mellé.
Az egyes szám első személyben történő meséléstől nagyon meghitté válik a történet, mintha Gaiman a saját gyerekkori emlékeit, ábrándjait osztaná meg az olvasóival. Talán ebben a könyvben éreztem leginkább az író, mint ember jelenlétét és közelségét a sorok között.
"A gyerekkorom nem hiányzik, de az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem. Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni fájdalmas dolgokat, embereket vagy pillanatokat, de örömömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek."A szereplők kidolgozottak, és nagyon jól kitaláltak, a hétéves főszereplő pont olyan, amilyennek egy hétévesnek lennie kell: bizonytalan, esendő, kíváncsi, fél, és persze őszinte. Belecsöppen egy titokzatos világba, és képes azt elfogadni, bármennyire is hihetetlennek tűnik. Persze az eseményeknek inkább elszenvedője, hiszen gyerekként főleg a való világban történt dolgokba nincs túl sok beleszólása, de ez így hiteles.
A Hempstock-ház három lakóját nagyon szerettem. A nők, akik ki tudja mióta léteznek, a maguk módján tartják fenn a rendet a világban: egy egyszerű kis tanyán élnek, pitét sütnek, tehenet fejnek, néhanapján pedig visszaküldik a sötét dolgokat oda, ahonnan jöttek. (Szeretem a mitológiát, így rögtön a pogány istennő-ábrázolás jutott eszembe, ahol az istennőnek három alakja van: a lány, az anya és a idős asszony).Végtelenül bölcsek, még Lettie is, aki látszólag 11 éves, de lényegesen nagyobb élettapasztalattal rendelkezik.
 |
| Kép forrása |
A könyv nem hosszú, de mégis egy kerek egész, nem volt hiányérzetem a végén. Minden szó a helyén volt, tökéletes volt a történetvezetés és az összes szál el lett varrva a végére. Könnyed stílusával, utánozhatatlan hangulatteremtésével, a mitológiai elemek és a történet megfelelő arányú keverésével Gaiman megint felejthetetlent alkotott. Mostani könyvében nem a mágia, a varázslat kapta a nagyobb hangsúlyt, hanem a cselekmény, de azért még így is elképesztő az ötletgazdagság, ami a könyvet jellemzi.Engem mindig le tud nyűgözni, hogy Gaiman ilyen határtalan fantáziával van megáldva. Az éhmadarak, a vödörben elférő óceán vagy éppen a világ megfoltozása olyan szép és elképesztő képek, hogy megint csak ámultam.
Amiben szerintem az Óceán az út végén felülmúlja az eddigi könyveit (mert szerintem felülmúlja), hogy érettebb, kiforrottabb és érződik rajta, milyen szeretettel íródott. Tele van csodával, szomorúsággal, elmúlással, csalódással és bölcsességgel. Emellett pedig az nyelvezete is nagyon szép, engem néha versre emlékeztetett, annak ellenére, hogy egy regényről van szó.
"Soha semmi nem ugyanolyan. Se egy másodperc, se száz év múlva. Mindig tajtékos és zavaros. Az emberek ugyanúgy változnak, mint az óceán."Egyszerűen gyönyörű ez a könyv, nagyon megérintett, olyan, amit újra és újra szeretnék felfedezni és amit minél többször olvas az ember, annál többet kap tőle. A történet beleég az ember szívébe és lelkébe. Az ilyen könyvek miatt szeretek olvasni.
Gaiman-rajongóknak kötelező, de aki csak most ismerkedik az íróval, annak is ajánlom, mert ebben a könyvben biztosan nem fog csalódni.
A könyvet köszönöm az Agave kiadónak.
Értékelésem: 5/5 KEDVENC
 |
| Neil Gaiman (Kép forrása) |
