Ann Aguirre- Helyőrség

Razorland-trilógia 2.
Fumax, 2013
352 oldal
Eredeti cím: Outpost
Fordította: Gálla Nóra
ISBN: 9789639861558
Tovább a kiadó oldalára

Fülszöveg: 
Sötét színek, hátborzongató történet… Ann Aguirre könyvét nem lehet letenni! – Gena Showalter, a New York Times sikerszerzője

Pikk egy új világban találja magát. Míg odalent a társai felnőttként, a közösség teljes jogú tagjaként kezelték, a városkában csak egy gyerek a sok közül, akinek az iskolapadban a helye. Pikk képtelen megtagadni magát, hiába igyekszik beilleszkedni a kisváros életébe, makacssága újabb és újabb konfliktusokba sodorja. 
Ráadásul Fakó is hűvösen és távolságtartóan viselkedik vele, míg Kósza többet akar a puszta barátságnál. Az új környezetben a barátok egyre jobban eltávolodnak egymástól. Pikk nem tehet mást: a maga útját kell járnia, bármilyen fájdalmas és magányos legyen is az. 

A tanév végén Pikk őrszolgálatra jelentkezik, hogy a kiválasztottakkal együtt megvédhesse a földműveseket a korcsok egyre hevesebb és kegyetlenebb támadásaitól. Az eseménytelenül induló küldetés azonban váratlan fordulatot vesz. A városlakók által alábecsült korcsok figyelik az embereket. Terveket szőnek és várnak. El akarják pusztítani Megváltás városát, és a végső katasztrófát csak Pikk látja előre…

A trilógia előző kötete, a Menedék olvasása után nagyon vártam a folytatást, amit végre sikerült beszereznem, és ki is olvastam egy nap alatt. Erre mondja néhány ismerősöm, hogy nekem kár könyvet venni, mert olyan gyorsan kivégzem őket, de nem tudtam visszafogni magam, annyira berántott a történet, hogy nem bírtam letenni. :)

Az előző rész végén Pikk és három társa nem kicsit viharverten elérnek Megváltásba, amely egy kis vallásos kolónia, az emberek itt a régi értékek szerint élik mindennapjaikat. Kissé bigottak és teljesen jól elvannak azzal a naiv hozzáállással, hogy ha mindent istennek tetsző módon tesznek, akkor biztonságban vannak. Épp ezért a nők hosszú szoknyát, zárt ruhát viselnek és csak asszonyhoz illő feladatokat végeznek, főznek meg kötögetnek, és gondoskodnak az urukról. Az  itt élők mindent maguknak termelnek meg és állítanak elő a két kezükkel és persze sűrűn imádkoznak. Rájuk is fér, mert ilyen szintű vakság mellett max. az ima segíthet rajtuk. Persze azért itt is van néhány értelmes ember, Hosszúpuska például vagy Oaks mamáék, akikhez Pikk került. Ők jó emberek, akik hajlandók kinyitni a szemüket és elfogadni az új dolgokat.

"Megváltásban nem követeltek efféle vak engedelmességet – igaz, itt a vallási fanatizmus öltött aggasztó méreteket."

 A Megváltásban  lévő törvények és szokások Pikknek és barátainak teljesen ismeretlenek, épp ezért a közösségbe való beilleszkedés nem egyszerű feladat számukra. Pikk nehezen viseli, hogy itt gyerekként kezelik, nem adnak a véleményére, és nem csinálhatja azt, amit akar. Nem igazán fogadja el a többi gyerek, sok felnőtt is ferde szemmel néz rá és rengeteg galibába kerül amiatt, hogy nem képes feladni önmagát. Hogy is néz már az ki, hogy egy lány férfigúnyában parádézik és fegyvert hord! Botrányos. 

"A tapasztalat, különösen nehéz időkben, nem arányos az évek számával – ezt az itteniek is tudhatnák. De nem tudják, gondoltam sóhajtva, és ezen egyikünk sem változtathat."

Miközben a kis közösség éli világát, a falakon kívül egyre több a korcs, vagy ahogy itt nevezik, a mutáns. Egyre többen vannak, egyre szervezettebbek és Megváltás polgárainak vérére szomjaznak. Pikk már korábban észrevette a lényeken a változást, a kolónia számára azonban csak akkor válik nyilvánvalóvá a dolog, amikor a mutánsok tönkreteszik az elvetett terményeket. Ha nincs termény, nincs élelem, ezért a földeken helyőrséget kell létrehozni. A nyílt terepen veszélyes a munka, nem tolonganak az önként jelentkezők, ám Pikk, Kósza és Fakó az elsők közt vannak. Végre azt csinálhatják, amihez értenek, ám ami odakint vár rájuk, arra még ők sincsenek felkészülve.

Ritkán fordul elő, hogy egy sorozat második része jobban tetszik, mint az első, de itt ez a helyzet. A Menedéket is szerettem, de a Helyőrség még zseniálisabb lett. Kicsit kevesebb benne az akciójelenet-ám azok brutálisak és emlékezetesek,- viszont az írónő többet elárul a korcsokról, valamint a szereplők jellemét is jobban megismerjük.
 Az új környezet miatt a szereplők fejlődnek, tanulnak, megismerik önmagukat és ez a folyamat igazán érdekes az olvasó számára is. Pikk felfedezi nőies énjét,  Kósza átértékeli a múltban elkövetett tetteit és még Tegan is talál célt az életének. Ann Aguirre fantasztikusan jól ábrázolja a fiatalok lelki vívódásait és azt, ahogyan próbálnak alkalmazkodni az új életformához. Mindannyiuk személyiségét sikerül árnyalnia az írónőnek, de természetesen Pikk az, akinek újabb és újabb oldalát ismerhetjük meg. Rengeteg dolog ismeretlen számukra, meg kell tanulniuk, mit jelent gyereknek lenni, mit jelent, ha önzetlenül szeretnek, vagy hogy mi az a vallás.

A korcsok is fejlődnek, mégpedig aggasztó ütemben,sokkal többet tudunk meg róluk, mint az előző részben, többek között kiderül az is, hogy már nem csak az motiválja őket, ami eddig. Arról is kapunk néhány infót, hogy mi történhetett a múltban, ami miatt létrejöttek, de ezt nem írom le, mert nem akarok spoilerezni.

Természetesen a történetben helyet kap a szerelmi szál is, itt jóval erőteljesebben, mit az előző részben, ám ami jó hír, hogy a szerelmi háromszög nem igazi szerelmi háromszög, hiszen Pikk szíve csak egy fiúhoz húz. Kicsit féltem az első kötet végén, hogy nagyon erőltetni fogja ezt a dolgot, de végül is nagyon jól jött ki belőle az írónő.
Nekem az első részben Fakó volt a szimpatikusabb, ám ebben a kötetben kicsit már untam. Nem tetszett a kicsit sem férfias viselkedése, hogy rögtön félreállt, mert ő vetélytársat látott Kószában és persze nem kérdezte meg a dologról Pikket és a kötet végén lévő magába fordulásával is csak felbosszantott.Legszívesebben kihajítottam volna a korcsok közé, annyira idiótán viselkedett.
Kósza ellenben sokat fejlődött és őt nagyon bírtam. Ő legalább kitartó és a viszonzatlan érzelmek ellenére is ott volt Pikk mellett mindvégig, a legnagyobb bajban is.

Szerettem ezt a kötetet azért is, mert míg az előző részben a négy fiatalt a szükség tartotta össze, addig a második rész végére már azért lesznek egy csapat, mert így akarják, igazi kapocs lesz köztük. Ráadásul most már tényleg van miért harcolniuk, nemcsak a saját életük a tét. Rettentően várom a folytatást, annyi lehetőség van ebben a regényben és a második kötetben lévő bravúros megoldásokból kiindulva úgy érzem, az írónő meg is ragadja majd azokat.

Egy szó, mint száz, imádtam az egészet, úgy ahogy van. Tudott rám hatni, dühöngtem, féltem, örültem és borzongtam az olvasása közben, sokkal jobban beszippantott, mint az első rész. 
Jár dicséret a kiadónak is, hiszen fordítóváltás volt és ezt olyan ügyesen megoldották, hogy alig lehetett észrevenni, talán annyi, hogy még gördülékenyebb lett a stílus és ez szerintem az új fordító érdeme is.

A harmadik rész, a Horda elvileg 2014-ben jelenik meg nálunk, és én már tűkön ülök, hogy olvashassam.

Értékelésem: 5/5  kedvenc

Kedvenc idézet: 

"…alapjáraton olyan barátságos szoktam lenni, mint egy meztelen késpenge a sötét sikátorban." 86. oldal 

Mark Lawrence- Tövisek hercege

Széthullott birodalom trilógia 1.
Fumax, 2012
328 oldal
Fordította: Gy. Horváth László
Eredeti cím: Prince of Thorns
Könyvrészlet

Fülszöveg:
Óvakodj a Tövisek Hercegétől…

Kilencévesen végignézte, ahogy anyját és öccsét meggyilkolják. Tizenhárom évesen már egy vérszomjas rablóbanda vezére.

Tizenöt évesen király akar lenni…

Elérkezett az idő, hogy Honorous Jorg Ancrath herceg visszatérjen a várba, amelynek egykor hátat fordított, és elvegye, ami jog szerint őt illeti. Mióta egy tüskebokor tövisein vergődve végig kellett néznie, ahogy Renar gróf emberei lemészárolják anyját és kistestvérét, Jorgot pusztán a harag vezérli. Élet és halál számára csak játszma – és nincs vesztenivalója.

Ám atyja várában ármány leselkedik rá. Ármány és fekete mágia. Bármennyire megingathatatlan is az akaratereje, legyőzheti-e egyetlen fiatalember az elképzelhetetlen hatalommal bíró ellenséget?

Rajongok a jó fantasy regényekért, és a Tövisek hercege a fülszöveg alapján elég ígéretesnek tűnt, ezért úgy döntöttem, elolvasom a kegyetlen Jorg herceg történetét. Persze az is a könyv mellett szólt, hogy eléggé megosztotta az olvasókat, rengeteg dicsérő véleményt láttam és legalább ugyanennyi negatívot is. Az igazság az, hogy mindkét tábornak igaza van: ez a könyv zseniális és gyomorforgatóan kegyetlen is egyben.

A történet főhőse (vagy inkább antihőse) Jorg herceg, aki 9 évesen végignézte, ahogy megbecstelenítik, majd végeznek az édesanyjával, és megölik öccsét is. Csak a véletlenen múlt, hogy Jorg túlélte Renar gróf merényletét: egy tüskebokorba zuhant, ahol a támadók nem leltek rá. Jorg herceg testét a bokor tüskéi mélyen megsebezték, ahogyan a látott szörnyűségek a lelkét. A fiatal fiú -miután apja nem tett semmit-bosszút esküdött a merénylő gróf ellen, elszökött és egy rablóbandába állt be.
13 évesen már a banda kegyetlen, és ellentmondást nem tűrő vezére lett, akinek rengeteg gyilkosság szárad a lelkén. Társaival fosztogatnak, gyilkolnak, falvakat égetnek porrá.
Jorg megfogadta, hogy 15 évesen király lesz, így 14 évesen elindul haza, apja várába. Nem is sejti, miféle játékba keveredett, és mekkora hatalommal bírnak ellenségei...

"Még hogy tizenöt! Hát dúlnék én falvakat, ha tizenöt volnék? Tizenöt évesen Király leszek!"

Az író rögtön bedobja az olvasóit a mély vízbe, a történet közepébe csöppenünk, ahol minden csupa vér és gyilkolás. Picit meglepett ezzel a kezdéssel és azzal a brutalitással, amit az első oldalakon olvastam, de erős a gyomrom, úgyhogy ez nem tántorított el a folytatástól. Az események itt még kissé zavarosak voltak számomra és a sok szereplő sem könnyítette meg a helyzetet, de a történet előrehaladtával szépen lassan kitisztult a kép.

"- Vizet! Vizet!- A haldoklók folyton vízért rimánkodnak. Fura, én pont az öldökléstől szoktam megszomjazni."

Ami szintén furcsa volt nekem, az a nyelvezet, de pár oldal után megszoktam és meg is szerettem, mert a szépirodalmi igényességgel megalkotott mondatok nagyon jól illettek a középkori hangulathoz. Élvezet volt úgy olvasni egy véres, gyilkolászós jelenetet, hogy az egy cseppet sem volt primitív vagy alpári. Itt megemlíteném a fordítót, Gy. Horváth Lászlót is, hiszen ez az ő érdeme is, nem lehetett egyszerű lefordítani ezt a könyvet, le a kalappal előtte.

Több meglepetés is volt a regényben, az egyik legnagyobb számomra az volt, mikor rájöttem, hogy ez a történet nem a múltban játszódik, hanem egy elképzelt jövőben. Először nem is értettem, mit keres egy középkori dark fantasy-ban Platón, Nietsche, Shakespeare és vegyi fegyverek meg neurotoxiológia. Aztán a sok  információmorzsa nagy nehezen felnyitotta a szemem. Ezer évvel járunk egy világégés után, amiben elpusztult az akkori civilizáció, és csak apró nyomok maradtak utánuk( utak, könyvek, épületek), a technikai tudás visszafejlődött középkori szintre, és a élők és holtak közötti határ meggyengült, ezáltal ebben a világban jelen van a mágia. 

Sötét középkor
Kép forrása

Tetszett ez az elképzelés, viszont a kivitelezés már kevésbé. Szerettem volna többet megtudni arról, hogy hogyan pusztult el a világ vagy hogy miért fejlődött vissza ennyire a technikai tudás, de ezekre a kérdésekre sajnos nem kaptam választ.Teljesebb lett volna a kép, ha nem csak apró utalásokat kapok a múltban történt katasztrófára.

A történet egyébként izgalmas volt, az események, a meglépett tettek tényleg egy sakkjátszmára hasonlítottak, ahogy a könyvben is többször említették. Nem lehet tudni, ki a bábu és ki a "játék" mozgatórugója. Elsőre úgy tűnik, hogy a királyságokat valóban a királyok irányítják, de ha mélyebbre tekintünk, már egyáltalán nem vagyunk biztosak a dolgunkban, mert olyan erővel találjuk szemben magunkat, amivel eddig nem számoltunk. 

"Játszanak velünk, Makin. Figurák vagyunk a sakktáblájukon.
Mosolyra húzódott csupa seb szája.
– Mindnyájan figurák vagyunk valakinek a tábláján, Jorg."

Azt azért sajnálom, hogy a királyságokról, a köztük fennálló viszonyokról vagy az ott élőkről nem tudtam meg túl sokat. Érdekelt volna, pont ezt szerettem például a Trónok harcában is, hogy az író bőven ellátott minket háttérinformációval a szemben álló vagy éppen a szövetséges felekről. 

Térkép
Kép forrása

Örültem, hogy két idősíkon keresztül ismerhetjük meg a történet részleteit. Érdekes volt megismerni Jorg életútját, látni, ahogy a kilencéves fiúban az őt ért tragédia hatására valami meghasad és megszűnik gyereknek lenni, ahogy apja tétlensége belehajszolja őt egy esküre, miszerint megbosszulja szerettei halálát, és ahogy kegyetlen gyilkos lesz belőle. Elgondolkodtam, hogy vajon egy ilyen brutális élmény valóban ennyire meg tud változtatni valakit vagy talán Jorgban már előtte is ott volt az a tomboló őrült? Nem tudom, de az biztos, hogy a gyerekkorban szerzett sebek nehezen gyógyulnak.

"A gyűlölet akkor is életben tart, ha a szeretet kudarcot vall."

Talán meglepő, de én megkedveltem Jorgot, annak ellenére, hogy brutális és kíméletlen rohadék. Végig logikusan gondolkodott és következetesen haladt a kitűzött célja felé és ez nagyon tetszett benne. Persze ezt úgy tette, hogy bármit és bárkit feláldozott az ügye érdekében, akár saját magát is, de nem hagyta, hogy eltántorítsák vagy hogy játszanak vele.

"Amit nem tudsz feláldozni, az lebéklyóz. Kiszámíthatóvá, gyengévé tesz."

 Ráadásul valahol tudtam vele azonosulni is vagy legalábbis meg tudtam érteni, hiszen a legfőbb mozgatórugója a bosszú volt, amiért meggyilkolták a szeretteit. Ki ne ragadna kardot és torolná meg azt, ami velük történt?
Örültem, hogy végre találkozom egy olyan főhőssel, aki nem hős és akit egyáltalán nem könnyű szeretni. Lawrence nagyon jól kidolgozta Jorg karakterét, talán ez a regény egyik legnagyobb erőssége. És itt jön a képbe az egyik gyengesége is: a többi karakter sajnos elnagyolt, kidolgozatlan, mintha róluk megfeledkezett volna az író. Nagyon szerettem volna többet megtudni Makinról, a Núbairól , a többi bandatagról vagy éppen Jorg apjáról vagy  Katherine-ről, de csak felületesen lettek ábrázolva. Kihagyott lehetőségnek érzem, mert lett volna potenciál a szereplőkben. Remélem a folytatásban jobban odafigyel rájuk is az író.

Mark Lawrence
Kép forrása

A regény egyébként nagyon olvasmányos,sodró lendületű, eseménydús, tele van akciójelenettel, és a történet is jól kitalált (külön tetszett a sakkjátszmás hasonlat, ami végig jelen volt), az első 50 oldal után teljesen beszippantott. Voltak hibái és hiányosságai, de ezekkel együtt is szerettem és el fogom olvasni a folytatást is. Első regénynek remek, Lawrence stílusa levett a lábamról.
A magyar kiadás igényes kívül-belül, a borító gyönyörű, a fordító, Gy. Horváth László pedig tökéletes választás volt, kiváló munkát végzett.

A könyvet köszönöm a Fumax kiadónak!

Értékelésem: 4,5/5 

Kedvenc idézetem: 

"Ellenségeink határoznak meg bennünket – őket viszont mi magunk választhatjuk meg."

A trilógia további kötetei:

2. kötet - Tövisek királya

3. kötet- Tövisek császára
Megjelenés:  2013. november 25.

A könyv és az író honlapja: http://princeofthorns.com/

A Fumax kiadó Facebook oldala: https://www.facebook.com/fumaxkiado?fref=ts

John Scalzi- Az utolsó gyarmat

Vének háborúja sorozat 3.
Agave kiadó, 2013
304 oldal
Fordította: Makai Péter Kristóf
Eredeti cím: The Last Colony

Fülszöveg:
Katonai szolgálata végeztével John Perry leszerelt, és eseménytelen veteránéveit Huckleberry távoli bolygóján tengeti, ahol a Gyarmati Szövetség falusi békebírójaként a telepesek tyúk- és kecskepereiben szolgáltat igazságot. A korábban a Különleges Erőknél szolgáló feleségével, Jane Sagannel él együtt, több hektáros tanyájukon földet művelnek, és büszkeségtől dagadó kebellel figyelik, hogyan cseperedik örökbefogadott lányuk, Zoë.

A falusi idill nyolc évét azonban egy csapásra fenekestül felforgatja, amikor a Gyarmati Szövetség fejese kopogtat a portájukon. Az emberek gyarmatbirodalma ugyanis politikai válság szélére sodródott: a maroknyi telepes segítségével létesített egykori kolóniák az évek során annyira megerősödtek, hogy egy ideje maguk is gyarmatosítási jogot követelnek saját bolygóiknak. Ki más lehetne rátermettebb kormányzója a baljós nevű Roanoke-ra készülő, tíz külön világról érkezett, önfejű telepesnek, mint Perry, a békebíró és az ellentmondást nem tűrő Sagan? Az új kolóniához a Gyarmati Szövetség nagy reményeket fűz, de nem csak azért, mert ezzel megzabolázhatja az elégedetlenkedő gyarmatokat, hanem egy ennél grandiózusabb, magasztosabb cél hajtja, mely egyben Johnt és Jane-t is a galaktikus politika, ármány és cselszövés legmélyebb vízébe dobja, a fejük felett lebegő háború árnyáról már nem is beszélve.

Aki olvasta a korábbi kötetekről a bejegyzéseimet, az tudja, hogy nagy rajongója vagyok a sorozatnak, úgyhogy igencsak felvillanyozott a hír, hogy a harmadik rész ilyen gyorsan követi az előzőt. Az Agave kiadó kitett magáért, amiért szerintem sokan nagyon hálásak, többek között én is.

Az előző epizód eseményei óta eltelt nyolc év. John Perry és Jane Sagan letelepedtek egy gyarmaton, a Huckleberry-n, itt nevelik Zoë-t, örökbefogadott lányukat,és földet művelnek. John emellett békebíróként igazságot tesz a telepesek apró-cseprő ügyeiben. A békés és nyugalmas életük Rybicki, Perry volt felettesének érkezéséig tart, aki közli  Johnnal és Sagannal, hogy ismét szükség van rájuk, csak ezúttal egy egészen újszerű feladatot bíznának rájuk: egy új gyarmat vezetését. Az ügy különösen bonyolult, hiszen most nem a Földről hozzák a telepeseket, hanem más gyarmatokról. Sajnos nem ez az egyetlen dolog, ami miatt nehéz és küzdelmes lesz a megbízás: a vezetőség túl sok fontos információt titkol el, amikre mondhatni, későn derül fény az újonnan összerakott kolóniában és amiknek komoly és veszélyes következményei lesznek.

Azt kell mondjam, egyre jobban szeretem ezt a sorozatot. Scalzi továbbra is gördülékeny stílusban ír, megmaradt az a fanyar humor is, amit én annyira bírok, de emellett megfigyelhető az is, ahogy kötetről kötetre egyre összetettebb és komolyabb a történet. Az utolsó gyarmat már igencsak bővelkedik politikai és hatalmi játszmákban, taktikázásban, emiatt kissé lassabb folyású, viszont sokkal elgondolkodtatóbb és több meglepetésben is lesz részünk, ami az események kimenetelét illeti. Többször is leesett az állam, mert teljesen más történt, mint amire számítottam. Perry egészen jól belejött a játszmázásba és olyat lépett a kötetben több alkalommal is, hogy azt gondoltam: igen, ez aztán tökös megoldás! Kiállt az emberei mellett, még ha igencsak megnehezítették is a dolgát a főnökei, és nekik köszönhetően lényegében az egész univerzum.
Az biztos, hogy emberi természet nem hazudtolja meg önmagát, rövid idő alatt lényegében az összes idegen faj tyúkszemére lépünk, és szövetségesek helyett ellenségeket gyűjtünk, mert azt diktálja az ösztön, hogy az idegen rossz, amit nem ismerünk, azt megöljük. Scalzi ezt elég reálisan ábrázolja, ha egyszer kijutnánk az űrbe és ott más fajokat is találnánk, nagy valószínűséggel pontosan az történne, amit Scalzi leír.

Kundák ("kurva rondák")
Kép forrása

Az első részben megismertük a GyV-t és úgy általában az űr sokszínűségét, a második a szellemhadtest működésébe engedett betekintést, és most a harmadik részben végre a sokat emlegetett gyarmatosítás menetét fedezhetjük fel.
Érdekes volt, ahogyan hozzáláttak egy új, és teljesen ismeretlen bolygó megismeréséhez, ahogyan feltérképezték a környezetet és elkezdték előkészíteni és lakhatóvá tenni a terepet. Persze Perryéknek ez is sokkal nagyobb kihívás volt, mint általában egy sima gyarmatosításnál, de egészen jól állták a sarat. Izgalmas volt, ahogy megoldották az újabb és újabb általános vagy éppen egyáltalán nem hétköznapi konfliktushelyzeteket és kihívásokat, mint mondjuk a legkevésbé sem barátságos őshonos fajok kérdését.

"-...Eddig egyedül azokat a patkányszerű lényeket láttuk a kantin körül.
- A kundákat- nevezte meg őket Zane.
- A miket?- kérdeztem vissza.
- A kundákat- ismételte Zane.- A srácok hívják így őket, mert kurva rondák."

Persze egy olyan gyarmaton, ahol ennyiféle embercsoport verődött össze, más jellegű gondok is felmerülnek, de az egymásra utaltság hamar összehozza a bandát.

A gyarmatosítás megismertetése mellett ami nagyon tetszett, hogy tovább árnyalta az író a meglévő szereplőket, és olyan újakat is behozott a képbe, akik tovább színesítették és szórakoztatóbbá tették a történetet.
John Perryt már eddig is elég jól megismertük, de ő megunhatatlan és most egy új oldaláról is bemutatkozott, hiszen egyrészről van ez a humoros, őszinte és laza pasi, aki a maga 90 évével elég kiegyensúlyozott és nyugodt természet, és akit már láttunk az első részben is, másrészt viszont a rá kényszerített helyzet igazi taktikus politikust faragott belőle, aki nemcsak egy feláldozható bábu a sakktáblán.
Jane Sagan személyisége mondhatni kissé fejletlen volt eddig, de a történetben eltelt nyolc év embert faragott belőle. Nagyon egyenes és kegyetlenül őszinte embert, aki egyre érdekesebb lesz az olvasók számára, de Perry mellett még mindig kicsit kevésnek éreztem.
Az új szereplők közül én Savitrít, Perry indiai származású asszisztensét kedveltem meg nagyon, vicces és passzív-agresszív beszólásai miatt. Ő tényleg dobott a történeten, nagyon bírtam, ahogy húzták egymás agyát Johnnal.

Apacuka, Fundaluka és Zoe
Kép forrása

Említést érdemel még a két obin is, Apacuka és Fundaluka is, akik Zoë védelmezői. Már a nevük miatt is muszáj volt szóba hoznom őket, meg persze azért is, mert egy igen érdekes nép tagjai, akiknek mesterséges a tudatuk, amit ha kell, ki is tudnak kapcsolni. Eredeti.

A harmadik kötet több szempontból is figyelemreméltó és tökéletes folytatása a sorozatnak: egyrészt itt futnak össze az első két rész cselekményszálai, ami betölti az eddigi űrt, másrészt talán ennél a résznél látjuk és értékeljük át először igazán a Gyarmati szövetség politikáját és tevékenységét. Hiszen az első kötetben úgy gondoltuk, ők a jófiúk, a másodikban már kezdtünk gyanakodni, hogy talán nem a legjobb a hozzáállásuk a dolgokhoz, de még mindig ők a jobb fiúk, a harmadik részben viszont nagyon úgy tűnik, hogy nem csak mindenki más a hülye, hanem az emberek politikájában is óriási hiba van.. Mert miért is kell rögtön erőszakosan reagálni mindenre és agresszíven lépni akkor, amikor lenne más megoldás is, titkolózni, megfélemlíteni, uralkodni?

"Amint az irányításod alá kerül a kommunikáció, bármit elrejthetsz mások szeme elől."

Nálam ez a sorozat a harmadik résznek köszönhetően bekerült a Top3 kedvenc sorozatba, mert most már nemcsak egy izgalmas és akciódús történetet kaptam, hanem egy okosan felépített és összetett, bravúros megoldásokban bővelkedő könyvet is, amin olvasás közben és utána is gondolkodik az ember.  
Aki még nem olvasta a sorozatot, az vegye meg és kezdje el, mert ezt biztosan nem bánja meg. Nekem már sikerült függővé tennem a családom több tagját is, eddig mindenki odáig volt meg vissza, akinek a kezébe adtam a könyvet. Ez azért már jelent valamit, nem? :)

Egy kis érdekesség, hogy eredetileg Az utolsó gyarmattal véget ért volna a sorozat, de úgy látszik, az írót is

beszippantotta az általa megálmodott zseniális világ, így mégiscsak folytatta John és Sagan történetét a rajongók legnagyobb örömére. Ha jól tudom, eddig öt kötet jelent meg külföldön és jövőre érkezik a hatodik. Izgatottan várjuk a magyar kiadásokat.

Értékelésem: 5/5

A könyvet nagyon köszönöm az Agave kiadónak!

John Le Carré: A kém, aki bejött a hidegről

"Hátborzongató izgalom teszi elevenné ennek a vérfagyasztó történetnek minden lapját, melyeken lelepleződik a vasfüggöny mindkét oldalán űzött kémkedés visszataszító valósága... Ez a könyv a kémregény csúcsa."
Yorkshire Post

Agave kiadó, 2013
240 oldal
Eredeti cím: The Spy Who Came in from the Cold
Fordította: Falvay Mihály, Lakatos Anna
ISBN: 9786155272219
Tovább az Agave webshopjába

Fülszöveg:
Amikor Alec Leamas utolsó ügynökét is megölik Kelet-Németországban, a kémet visszahívják Londonba. Leames úgy hiszi, annyi hosszú, sötét és jeges év után végre bejöhet a hidegről.

Ám Kontroll, a brit hírszerzés feje mindenáron térdre akarja kényszeríteni a kelet-német kémszervezetet. Terve megvalósításához Leamasra van szüksége, a kémre, akit még egyszer, utoljára visszaküld a hidegbe...

John le Carré regényét világszerte a kortárs angol irodalom egyik legnagyszerűbb alkotásaként tartják nyilván. A kiadó a regényt megjelenése 50. évfordulója alkalmából Falvay Mihály klasszikus fordításában adja közre ismét. A kötet ezen felül tartalmazza még a szerző két új írását is: az egyiket a nagy sikerű film létrejötte kapcsán írta, a másikat pedig annak alkalmából, hogy a regény fél évszázada jelent meg és vált a műfaj talán legnagyobb klasszikusává.

Még nem olvastam kémregényt, és eddig nem is igazán mozgatott meg a téma, de John le Carré regényéről nagyon sok pozitív véleményt hallottam, ráadásul fent van az 1001 könyv listán is. A könyv 1963-ban, pont 50 éve jelent meg először, ez alkalomból az Agave Könyvek újra kiadta megújult külsővel és az író elő- és utószavával kiegészítve.

Forrás

Alec Leamas, a brit titkosszolgálat kelet-németországi hálózatának vezető ügynöke szeme láttára elveszíti utolsó emberét is, ezért Kelet-Berlinből visszahívják Londonba. Kudarcot vallott, leírták, irodai munkára ítélik. Leamas elindul a lejtőn, lezüllik, inni kezd,még sikkaszt is, ezért kirúgják.

"Magányos figura lett, gyászos tagja az időnap előtt félreállított aktív emberek gyászos kasztjának- víztől eltiltott úszóbajnok, színpadról eltanácsolt színész."

Ezután piti munkákból él és hamarosan még börtönbe is kerül. Persze mindez csak egy jól kitalált terv része, Leamas utolsó nagy dobása., mellyel főnöke, Kontroll megbízza. A célpont a keletnémet titkosszolgálat nagykutyája, Mundt.
Az akció cseppet sem veszélytelen, és váratlan események is nehezítik. Egy idő után már nem tudhatjuk, kinek mi a szerepe a történetben és hogy valójában ki a célpont.

Az első benyomásom a könyvről az volt, hogy rideg. Már a legelejétől érezni lehet a korszak nyomasztó hangulatát, a félelmet, kiábrándultságot és feszültséget, a fallal kettéválasztott Berlin puskaporos levegőjét. Mindenkit megfigyelnek, bárki lehet párttag vagy éppen kém, úgyhogy vigyázni kell, mit mond az ember és kinek.
A könyvben szereplők közül senkire nem lehet egyértelműen rámondani, hogy jó vagy rossz, mint mondjuk egy James Bond filmben, ahol minden fekete és fehér, és a hős mindig győzedelmeskedik.Itt a "hősnek", Leamasnak nincsen csillogó autója, sem méregdrága öltönye, nincs ellenállhatatlan külsője és nem veszik körül bombázó csajok. Egyáltalán nem mondható hihetetlenül zseniális ösztönökkel megáldott szuperkémnek, ő egy átlagos fickó, hibákkal és félelmekkel.
Igazából a két, egymással szemben álló titkosszolgálat között sincs túl nagy különbség, csak a képviselt ország arculata más. Ami közös bennük, hogy a cél érdekében mindkét oldalon gondolkodás nélkül áldozzák fel a gyalogokat.

"Voltaképp azt mondhatjuk, hogy a háború óta a módszerek- a miénk meg az ellenfeleinké- meglehetősen azonosak. "

A történet szövevényes, az író úgy mozgatja a szereplőit és a szálakat, hogy teljesen elbizonytalanítja az

Forrás

olvasóját. Egy idő után már nem lehet tudni, ki kinek dolgozik, hogy mi motiválja a karaktereket és azt sem, hogy az események láncolatában mi lesz a következő állomás. Én különösen élveztem ezt a bizonytalanságot, odaláncolt a könyvhöz, felkeltette a kíváncsiságomat. Mikor már éppen azt hittem, hogy teljesen képben vagyok, történt valami és az addigi elméletemnek lőttek. Apránként csepegteti az író az információkat, sokszor párbeszédeken keresztül, egy kis morzsa és máris más színben látjuk az egész történetet. Éppen ezért nagyon figyelni kell minden kis részletre,és talán emiatt kicsit nehezebb olvasmánynak mondanám.

Bár kémregényről van szó, mégis meg kell említenem, hogy ez a könyv egyértelműen szépirodalom. A nyelvezete, az igényessége kiemeli őt az egyszerű krimik, kémtörténetek gyakran ponyva minőségű világából egy magasabb szintre. Élvezet volt olvasni minden sorát, a kiváló magyar fordítás Falvay Mihálynak köszönhető.

Izgalmas és egyben fojtó hangulatú regény ez, ami által hiteles képet kaptam a történelem egyik gyászos és hitevesztett korszakáról. Érdekes és lebilincselő olvasmány, időnként nekem talán túlságosan is tárgyilagos volt, de ettől függetlenül kiváló könyvnek tartom.  

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak!

Értékelésem: 4,5/5

Kedvenc idézet:

"Mondják, a halálraítélteket időnként megmagyarázhatatlan jókedv fogja el, mintha pusztulásuk, miként a gyertyalángba repülő pillének, a kiteljesedésükkel esnék egybe."

Néhány érdekesség az íróról:

John le Carré
Kép forrása

•  Eredeti neve David John Moore Cornwell
• 1950-ben belépett a brit hadsereg hírszerző testületéhez, ahonnan Ausztriába irányították. Ott főként a Vasfüggönyön átjutott embereket hallgatta ki.
• Miután visszatért Angliába,  az MI5-nak kémkedett szélsőbaloldali csoportokba beépülve, lehetséges szovjet ügynökök után kutatva, 1960- banátkerült az MI6-hez – a külföldi hírszerzéshez – és másodtitkárként beépülve dolgozott a bonni Brit Követségen. 
• Lord Clanmorris (írói nevén John Bingham) bátorítására kezdett bele az írásba, az 1961-es Ébresztő a halottaknak volt az első regénye.
• A Kém, aki bejött a hidegről hatalmas sikere miatt lépett ki a hírszerzéstől 1964-ben, hogy csak az írásnak szentelhesse az életét.
• 1964-ben elnyerte a Somerset Maugham-díjat
• 2008-ban a Times a huszonkettedik helyre rangsorolta az "50 legnagyobb brit író 1945 óta" című listáján.
  (Forrás: Wikipédia)

Philip K. Dick- Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

Agave Könyvek, 2013
218 oldal
Eredeti cím: Do Androids Dream of Electric Sheep?
Fordította: Pék Zoltán
ISBN: 9637118217
Tovább az Agave webshopjába

Fülszöveg:
Nexus 6, másolatok, Deckard, Rachel...
A nevek ismerősek. A könyv is. Philip K. Dick korszakalkotó regénye, amely alapját képezte Ridley Scott kultfilmjének, a Szárnyas fejvadásznak. A kötethez három vezető irodalomtörténész - Bényei Tamás, H. Nagy Péter és Tillman J.A. - írt kísérő szöveget, amelyek segítségével végre a helyére kerülhet Dick egyik legnagyobb hatású alkotása.


Philip K. Dick neve a sci-fi rajongók körében nem ismeretlen, ő a műfaj egyik legnagyobb alakja, műveit 25 nyelvre fordították le és több könyvéből film is készült, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal például Ridley Scott kultfilmjének, a Szárnyas fejvadásznak szolgált alapjául.
Az eredetileg 1968-ban megjelent regényt az Agave Könyvek először 2005-ben adta ki, és mivel a népszerűsége a mai napig töretlen, a Könyvhét alkalmából utánnyomás készült belőle. Kapva kaptam az alkalmon, ugyanis be kell vallanom, hogy én, annak ellenére, hogy szeretem a science fictiont, Dick-től még nem olvastam semmit, és ez ellen most már tennem kellett.

A történet egy elképzelt jövőben, a Végső Világháború után játszódik, ahol a Föld teljesen tönkrement, szemét és a por,  a nukleáris szennyezettség, a radioaktivitás szinte minden állatot kiirtott, és az emberek többsége más bolygókra költözött.

"Először- különös módon- a baglyok haltak ki."

A Földön maradottak között óriási kincs, státusszimbólum egy élő állat birtoklása,  hiszen olyan kevés maradt belőlük. Egy vagyon még a legkisebb is, és akinek nem telik rá, a jómód látszatát az élőhöz megszólalásik hasonlító másállattal, egy elektronikus utánzattal tartja fenn.

A Földön élők között van Rick Deckard is, aki rendőrként dolgozik, és legújabb megbízásában hat szökött Nexus 6 típusú androidot kell felkutatnia és kiiktatnia. A Nexus 6 a legfejlettebb technikával készült, amelyet már szinte meg sem lehet különböztetni az embertől. Külsőre teljesen olyanok,  mint mi, organikus anyagból készültek, testfelépítésük is megegyezik az emberével; intelligensek, de egyvalami hiányzik belőlük: az empátia. El tudják játszani, de nem érzik. Éppen azért egy empátiateszttel  szűrték ki eddig őket, de ahogy fejlesztik az androidokat, nem biztos, hogy ez a módszer elég megbízható. Ráadásul attól, hogy valaki nem mutat empátiát, még nem biztos, hogy android. Kezd összemosódni a határ ember és android között.

"Hiszen végeredményben az empátia elmossa a határokat vadász és áldozat, győztes és legyőzött között."

Miután befejeztem a könyvet, arra gondoltam, hogy addig senki nem vallhatja magát SF-fannak, amíg legalább egy Dick-művet el nem olvasott. Azt hiszem, én is most váltam igazán ennek a műfajnak az őszinte rajongójává, úgy érzem, mintha átestem volna az igazi tűzkeresztségen.
Ez a könyv egy olyan alapmű, amit egyszerűen nem szabad kihagyni. Zseniális. Pedig féltem tőle. Féltem, hogy túl sok lesz, túl elvont, de abszolút pozitív csalódás volt. És minél többet gondolkodom rajta, annál jobban megfog.

A Dick által lefestett jövőkép nagyon ijesztő és valóságos, egy tönkretett, kizsigerelt bolygó lett a Földből, ahol a portól már a nap sugarai sem jutnak át, ahol az állatokat szinte teljes egészében kiirtottuk, az emberiség pedig inkább más bolygókra települ át. Az anyabolygón maradottak emberi roncsok, akik közül bár legtöbben fizikailag épek, depresszióval és egyéb lelki problémákkal küzdenek, szánalmas és kilátástalan életükben egyetlen megnyugvást a Pennfield-orgona nevű hangulatmanipuláló eszköz nyújtja számukra, és a Mercerizmusnak nevezett tömegvallás, mely hallucinációkon, szuggesztión keresztül próbál valamiféle lelki közösséget nyújtani egyfajta menedékként.(Legalábbis én így értelmeztem, de ez tipikusan olyan könyv, amit többször kell elolvasni ahhoz, hogy mindent tökéletesen megérts és felfedezz és ezen a részen még vannak sötét foltok.)
Az androidok szinte teljesen olyanok, mint az emberek, és mégsem. Hiányzik belőlük az empátia, az együttérzés, de sajnos ez nem elég ahhoz, hogy megkülönböztessük őket magunktól, hisz az emberek egy része sem mutat empátiát. Akkor mi is a különbség ember és android között? Az az ember, akinél alacsony az empatikus képesség, az nem ember?

A legjobban az fogott meg a könyvben, hogy nagyon elgondolkodtató, komoly morális, etikai és filozófiai kérdéseket vet fel, amelyekre nem is lehet egyértelműen választ adni. Mitől ember az ember? Lehet lelke egy általunk létrehozott gondolkodni képes lénynek? Jogunkban áll csak azért megsemmisíteni valamit, mert más? Milyen következményekkel jár, ha az ember istent játszik? Ezekre a kérdésekre nem ad egyértelműen választ, és attól még érdekesebbé válik az egész mű, hogy kétségek közt tartja az olvasót azzal kapcsolatban, hogy ki is számít embernek: többször megfigyelhető, hogy az androidok bizonyos helyzetekben emberhez méltóbban viselkednek, mint maguk az emberek.

Rick Deckard a Szárnyas fejvadász című filmben, akit Harrison Ford játszott
Kép forrása itt

A másik dolog, ami miatt nagyon izgalmassá válik ez a regény, Rick Deckard folyamatos énkeresése és saját személyiségének, jellemének felülvizsgálata. Végig elemzi a tetteit és azok önmagára gyakorolt hatását, elbizonytalanodik, és a végére teljesen más embernek érzi magát, átértékeli a saját magáról alkotott képét, megkérdőjelezi cselekedeteinek, eddigi döntéseinek helyességét.
Deckard hihetetlenül izgalmas karakter, és egészen érdekes élmény volt valaki lelki, morális vívódásaiba ilyen szinten betekinteni.

A mély mondanivaló mellett egyébként a könyv egy remek sci-fi, cyberpunk és krimi regény is, amely bővelkedik akciójelenetekben, feszes tempójú és végig fenntartja az olvasók érdeklődését. Ráadásul kifejezetten egyedi hangulatot áraszt magából. A magányosság, kilátástalanság érzése hatja át a könyvet, árad belőle a melankólia. Nagyon hatásos, ezzel teljesen ráhangolt a könyvben megálmodott világra.

Philip K. Dick
Kép forrása

Az Álmodnak-e az androidok nem véletlenül vált a 20. század egyik legmeghatározóbb művévé, mesteri alkotás. Azt hiszem, a legjobb regényt választottam Philip K. Dick-kel való ismerkedésemhez, nagyon megfogott a könyv, mind stílusával, mind mondanivalójával.  Fejet hajtok a mester előtt, ez a könyv bőven megelőzte a korát, olyannyira, hogy még ma is aktuálisnak, frissnek hat.
A könyvben található három értekezés is a könyvről, illetve a filmről, amiket szintén érdemes elolvasni, egészen érdekes szemszögből láttatják a művet.

A könyv hatására megnéztem a belőle készült filmet, a Szárnyas fejvadászt is, és azt kell mondjam, a könyv klasszisokkal jobb. Értem, hogy miért lett kultfilm Ridley Scott filmjéből, de attól még nem igazán tudtam szeretni, nem nyűgözött le úgy, ahogyan a könyv.

A kötetet nagyon köszönöm az Agave kiadónak!

Értékelésem: 5/5

Kedvenc idézet:

"Bárhová mész, mindenhol rosszat kell majd csinálnod. Ez az élet alapvető feltétele: erőszakot tenni a személyiségeden. Előbb-utóbb minden teremtmény erre a sorsra jut. Ez a végső árnyék, a teremtés kudarca. Ez az átok, ami rajtunk ül, ami táplál minden életet. Mindenhol a világegyetemben."

Catherynne M. Valente- A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Tündérföld-sorozat 1.
Ciceró, 2013
276 oldal
Eredeti cím: The Girl Who Circumnavigated Fairyland in a Ship of Her Own Making
Fordította: Kleinheincz Csilla
Illusztrálta: Ana Juan
Tovább a kiadó oldalára

Fülszöveg:
Szeptember egy kislány, aki kalandokra vágyik. Amikor a Zöld Szél és egy Leopárd Tündérföldre invitálja, természetesen elfogadja a meghívást. (Te talán nem tennéd?) Tündérföldön azonban nagy a zűrzavar, és egy tizenkét éves kislányra, egy könyvszerető sárkánygyíkra és egy Szombat nevű, különös és majdnem emberi kisfiúra hárul a feladat, hogy legyőzzék a gonosz Márkinőt, és helyreállítsák a rendet.

Catherynne M. Valente részletekben kezdte el közölni Szeptember kalandjait az interneten; a történet rengeteg rajongót és az évtized legjobb netes írásművének kijáró Culture-Geek díjat hozta el számára.

„Őrült, ínyenc hancúrozás ez a mese – tele furcsaságokkal, szeszéllyel és örömmel.” – Holly Black, a Spiderwick krónikák írója

Nagy meserajongó vagyok, úgyhogy nálam ez a könyv rögtön felkerült a kívánságlista elejére. A borító gyönyörű, a fülszöveg pedig egy olyan varázslatos kalanddal kecsegtet, amiben szívesen merülök el még felnőtt fejjel is.

Volt egyszer egy Szeptember nevű kislány, aki májusban született, szeretett olvasni, meg tudta szerelni a kazánt, ha csak kicsit romlott el és már nagyon unta a rózsaszín és sárga teáscsészéket és a barátságos kiskutyákat, így,amikor a 12. születésnapján a Zöld Szél eljött hozzá, gondolkodás nélkül vele ment Tündérföldre, még csak nem is intett búcsút omahai otthonának, miközben meglovagolta a Kis Fuvallatok Leopárdját. Persze ezen nem is csodálkozunk, hiszen a legtöbb gyerek igencsak szívtelen.

"Ezért nem ítélhetjük el: valamennyi gyermek Szívtelen. Még nem növesztettek maguknak szívet, ezért tudnak magas fákra mászni, megdöbbentő dolgokat mondani és olyan magasra ugrani, hogy a felnőtt szívek rémületükben összerezzennek. A szívek meglehetősen nehezek. Ezért tart annyi ideig növeszteni egyet. […] Néhány kisgyermek rettenetes és vad, Tökéletesen Szívtelen. Mások kedvesek és édesek, Alig Szívtelenek. Aznap, amikor a Zöld Szél elvitte magával, Szeptember valahol a kettő között állt, Valamennyire Szívtelen volt és Valamennyire Felnőtt."

Tündérföldön sok a kaland egy házsártos és ingerlékeny kislánynak, így hát fel is kerekedik új barátjával, egy könyvgyíkkal (aki egy sárkánygyík és egy könyvtár szerelemgyereke, nem mellesleg francia származású), a tiszteletreméltó A-tól Ly-iggel, hogy visszaszerezze a Viszlát nevű boszorkány fakanalát. Persze az események bonyolódnak és Szeptembernek kemény próbatételeken kell átesnie, amik közben megfosztják árnyékától és majdnem elveszíti a Szívét is.

Szeptember és Elly
(Forrás)

Mostanában nagyon szerencsésen választottam könyveket magamnak, szinte mind remek olvasmánynak bizonyult, és most itt egy újabb zseniális kötet. Igazából szóhoz sem jutok, annyira elbűvölt Valente műve.  Igazi mese, ami nem rózsaszín, és nem cukormázas, ahol a főhősnőnek igenis küzdenie kell, ahol a kaland néha igencsak ijesztő és fájdalmas, és időnként még reménytelen is. Kicsit olyan, mint a Grimm mesék a szépítés előtt, vagy mint az Óz, a nagy varázsló, csak itt a kislány célja minden küzdelem ellenére sem a hazajutás, hanem a tapasztalatszerzés, a kaland maga.

"Én pedig a csodák miatt jöttem, még ha a véremet kell is hullatnom értük."

A történet fordulatos és kiszámíthatatlan, feszültséggel teli. Elképesztő kalandokat él meg Szeptember, és csupa olyat, amire én biztosan nem számítottam egy ifjúsági meseregényben. Igazi fantasy a könyv, ahol bármikor előfordulhat, hogy az ember szembekerül a saját halálával, éhezik vagy hogy meg akarják ölni a 100 évesnél régebbi felébredt tárgyak.
Annyira színes a világ, amelyet Valente megalkotott, egy igazi vad és zabolátlan Tündérföld (,ahol vérnek folynia kell), hogy teljesen a rabja lettem. A textilből szőtt város, a vándorló velocipédraj olyan dolgok, amelyekhez hasonlóval sehol nem találkoztam, és igencsak meg kellett erőltetnem a fantáziám, hogy magam előtt lássam ezeket a furcsaságokat.

Nemcsak a Valente által megteremtett világ és a történet bűvölt el, hanem a könyv nyelvezete is. Ami a legszembetűnőbb volt nekem, hogy bár ifjúsági regényről van szó, nincs leegyszerűsítve,  lebutítva, bátran használ az írónő idegen vagy bonyolult szavakat. Még olyan is volt köztük, amit bizony én sem ismertem. Szerintem ez nagyon jó dolog, nem szeretem, mikor egy szövegről süt, hogy fiataloknak szól és ezért leegyszerűsítik. A gyerekek nem hülyék, megbirkóznak a komoly szavakkal is.
A másik, ami nagyban hozzájárult, hogy Valente-rajongóvá váltam, az, ahogyan az írónő líraiságot visz a regénybe. Olyan szépen, dallamosan, tökéletesen megkomponáltan fogalmaz, hogy a regénye szinte már költemény (erőteljesen érződik, hogy költőként kezdte a pályafutását).  Ezért mondjuk óriási elismerés jár a fordítónak, Kleinheincz Csillának is, kiváló munkát végzett. Ha nem érteném, hogy mit olvasok, akkor is gyönyörű lenne, és elbűvölne a szavak egymásutánja.

A könyv másik nagy erőssége a hangulata. Kicsit bizarr, komor és időnként nyomasztó hangulatával

még jobban meg tudott fogni, teljesen berántott a történetbe. Erre még ráerősítettek a könyvben található rajzok is, amik szerintem eszméletlen jók, de kicsit furcsák, pont mint a kötet. (A képeket egyébként a spanyol származású Ana Juan készítette.)
 Azért nem kell attól tartani, hogy túl elszomorító vagy negatív a könyv, hiszen azért rengeteg vidám, varázslatos és humoros pillanat is megbújik a lapjain.

Szerettem a szereplőket is, a főhős Szeptember egy teljesen átlagos, kalandra éhes kislány, aki minden nehézség ellenére is kitart a barátai mellett.
Kedvencem mégsem szeptember, hanem a sárkánygyík, Elly volt, én a gyermeteg lelkemmel szívesen fogadnék egy ilyen tüneményes lényt barátommá, ha lehetne. :)

Valente nyíltan feminista, és ez azért érződik a megalkotott figurákon is. Az Ekultura.hu készített egy interjút az írónővel, melyben szót ejt arról, hogyan is jelenik ez meg a műveiben:

"{...} fiatal és idősebb nőknek mesélek olyan nőkről, akiket nem kezelnek másodrangúként, és a céljuk nemcsak az, hogy férjhez menjenek, képesek megválasztani a saját sorsukat." 

( A teljes interjút ezen a linken találjátok meg: http://www.youtube.com/watch?v=2v9t-wRX_UM)
A kötetben abszolút az erős női karakterek dominálnak, nő alakítja az elnyomót és a hőst is, a férfi szereplők vagy elnyomottként vagy segítőként tűnnek fel. Én nem tartom magam a feminizmus élharcosának, de a könyvekben szeretem, ha a nők nem alárendeltként, hanem önálló gondolkodásra és cselekvésre képes, erős karakterekként vannak ábrázolva, pont mint  ebben a regényben. Az állandóan önmagában bizonytalan, gyámoltalan és pátyolgatásra szoruló "hősnők" kifejezetten irritálnak.
SPOILER (Ha el akarod olvasni, jelöld ki! ) Különösen tetszett a könyv végén a toronyból megmentős jelenet, amelyet rengeteg mesében láthattunk már: a hős minden bátorságát latba veti és leküzdvén a halálos akadályokat, kimenti a királylányt a toronyból. Na, itt ez kicsit ki lett fordítva, hiszen a kislány volt a megmentő, a fiúk pedig a torony rabjai. SPOILER VÉGE

Ha szeretitek a varázslatos, eredeti és különös meséket, akkor A lány, aki körülhajózta Tündérföldet a legjobb választás, őszintesége, ötletgazdagsága és a háttérben megbúvó mély mondanivalója engem teljesen rabul ejtett. A magyar kiadás minősége pedig mind tartalmilag, mind külsőleg kifogástalan és igényes.

A könyvet köszönöm a Ciceró kiadónak!

Értékelésem: 5/5 KEDVENC

Egyik kedvenc idézetem a sok közül:

"A meséknek szokása arcot váltani. Rakoncátlan, nyakas holmik, vétségekre és radírdobálásra hajlamosak. Ezért kell őket vastag, szilárd könyvekbe zárni, hogy ki ne szabaduljanak és ne kavarjanak bajt."

A könyv külföldi trailere: 


A Tündérföld-sorozatot öt kötetesre tervezi az írónő, ebből három jelent meg eddig külföldön, egy nálunk ( a kötetek önállóan is érthetők és elvezhetők, mindegyik egy-egy kerek, lezárt történet):

2. kötet:
The Girl Who Fell Beneath Fairyland and Led the Revels There

3. kötet:
The Girl Who Soared Over Fairyland and Cut the Moon in Two

Ann Aguirre- Menedék

Razorland-trilógia 1.
Fumax, 2012
274 oldal
Eredeti cím: Enclave
Fordította: Benes Attila
ISBN: 9789639861473
Könyvrészlet ITT
Tovább a kiadó oldalára 

Fülszöveg:
A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba. 
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.

Köszöntünk az apokalipszisben!

Rajongok a disztópiákért, úgyhogy amikor először megláttam a Menedéket, tudtam, hogy ez az én könyvem,  hát még a fülszöveg elolvasása után, amikor rádöbbentem, hogy ebben zombik is vannak!
Az első kézbevételnél beleszerettem a borítójába, élőben valami fantasztikus. Metál csillogás, ráadásul dombornyomott...telitalálat és a történethez is nagyon jól passzol.

A történet egy elképzelt jövőben játszódik, ahol az emberiség nagy része elpusztult, nincs egységes irányítás, nem léteznek igazi városok, nincs áram, se kapcsolat az egyes embercsoportok között. Viszont vannak Korcsok, az emberi faj elkorcsosult zombiszerű lényei, amik mindenféle tudatosság nélkül ösztöneiktől hajtva friss húsra vágynak.

" A hideg futkosott a hátamon. A Korcsok úgy festettek, akár egy ember- de nem azok voltak. Bőrüket sebek borították, fogaik pengeélesek voltak, és körmök helyett karmaik nőttek."

A főszereplő Pikk, aki egy földalatti elszigetelt közösség tagja. ( Igazából a new york-i metróhálózat alagútjaiban élnek. ) Itt 25 éves a legidősebb ember és mindenki a képességei alapján tevékenyen részt vesz a közösség életben tartásában. Pikk vadásznő, ők védik a „várost” a Korcsoktól, járőröznek az alagutakban, és harcolnak. Vannak még nemzők, akik a fajfenntartásért felelnek, építők, az ő feladatuk az eszközök létrehozása és karbantartása, valamint vannak a város irányítói.
Pikk itt született, ő csak ezt a világot ismeri, neki ez a létforma a természetes. Viszont van a közösségben egy fiú, Fakó, aki máshonnan származik. Azt állítja, hogy a felszínen élt a szüleivel, de idelent senki nem hisz neki, hiszen ők úgy tudják, hogy odafent nem lehet életben maradni.
Fakó és Pikk vadásztársak lesznek, és rádöbbennek az alagutak védése közben, hogy a Korcsok egye szervezettebbek. Furcsa események sora indul el, és a két fiatal csak egymásra számíthat.

Az Éhezők viadala elindított egy disztópia-lázat az olvasók között, és ennek következményeként rengeteg ilyen könyv került ki a könyvpiacra, egy idő után azonban sajnos a kínálat felhígult, sok gyenge és sablonos kötet is kiadásra került. Én is belefutottam néhányba, de szerencsére a Menedék nem tartozik közéjük.A kliséket többnyire kerüli, és rengeteg izgalmas ötlet és megoldás van a regényben. Rögtön a főhősnő karaktere is kitűnik az egy kaptafára készült főszereplők sorai közül. Nem nyavalyog, nincs hiszti, csak teszi, amit tennie kell és túlél, alkalmazkodik. Pikk igazi harcos, de emellett a másik dolog, ami miatt nagyon megkedveltem, hogy gondolkodik is. Meg meri kérdőjelezni azt, amit mások feltétel nélkül elfogadnak.

Nagyon eredetinek tartom azokat a finomságokat is, amivel élővé és hihetővé tette az írónő a történetet. Ilyen például a névadási szerződés a föld alatti közösségben, amikor arról kapják a nevüket a felnőtté avatottak, amelyik tárgyra rácseppen a vérük- így születnek olyan nevek, mint Kő vagy Pikk- vagy a karjukra karcolt jelzés, ami a társadalmukban betöltött posztot jelöli.

" Emberemlékezet óta a karon díszelgő hegek száma mutatta, milyen szerepet tölt be a társadalomban az adott személy."

A föld alatti körülményeket teljesen láttam magam előtt, a sötét folyosókat, az apró szálláshelyeket, nagyon jól átjött a hely hangulata.
 Azt, hogy mi történt a világgal, mitől halt meg az emberiség nagy része vagy hogy hogyan jöttek létre a Korcsok, nem tudjuk, hiszen egy olyan ember szemszögéből látjuk az eseményeket, aki mit sem tud ezekről, de egyáltalán nem zavart ez az információhiány. Igazából ettől még inkább bele tudtam élni magam a dolgokba, mert csak annyit tudtam, amennyit Pikk.

A fenti világ és annak szabályai is érdekesek voltak, odafent sem jobb vagy könnyebb az élet. Itt bandaháborúk, hatalmi harcok dúlnak, tehát jó sok az erőszak. El tudom képzelni, hogy egy világvége-szituációban valóban ilyen állatokká válnának az emberek. Elég kiábrándító jövőkép, de sajnos simán megtörténhet valami hasonló.
A lenti világgal szemben itt a nők szinte semmit nem érnek, teljesen alá vannak rendelve a férfiaknak. Emiatt lesznek furcsa szituk Pikkel, de nem akarok spoilerezni.

A szereplők- legalábbis a két főszereplő- elég jól ki lett dolgozva, mindkettejüket megkedveltem. Pikk jelleme az egyik ok, amiért ennyire szerettem ezt a könyvet. Ahogy már feljebb említettem, kemény csaj, nem nyávog és panaszkodik folyamatosan, remekül alkalmazkodik a legváratlanabb helyzetekben is. Igazi túlélő.
Fakó is szimpatikus volt, kicsit titokzatos, kicsit hideg, de nekem ez bejött.
Éltek a szereplők a könyvben, hibákat követtek el, féltek, bizonytalanok voltak, egyszóval emberiek voltak, és a regény folyamán fejlődtek is.

A többi szereplőre nem fordított ekkora energiát az írónő, de azért nem voltak elnagyoltak. Én nem hoztam volna be még két embert a képbe a második részben, jobban szerettem volna, ha csak Pikk és Fakó közös túléléséről olvashatok, de persze így sem volt rossz. Kicsit félek azért, mert bár ebben a kötetben nagyon halovány volt a szerelmi szál, a következőben az átkos szerelmi háromszöget még bedobhatja az írónő. Azzal szerintem óriási hibát követne el, úgyhogy remélem kihagyja ezt a klisét.

A könyv hangulata nálam csillagos 5-ös, nagyon komor és borús, beletörődő, pont passzol a világhoz, amelyben élnek a főhőseink. Amiért szintén dicséret jár az írónőnek, hogy Pikk és Fakó nem akarta megmenteni a bolygót, meg annak minden lakóját, nem derítették ki, mi miért történt és nem gyógyították meg a Korcsokat sem, egyszerűen csak túlélni akartak, és egy biztonságos, élhető helyet. Szerintem ez teljesen normális, ha most a világvége után két nappal lennénk, nekem sem azon járna az eszem, hogy megváltsam a világot, hanem, hogy legyen mit ennem és hogy biztos helyen legyek a családommal. 

Egyébként a jó történethez társul egy olvasmányos stílus is, én elég gyorsan kivégeztem, gördülékeny, feszültséggel teli, az a letehetetlen fajta. :) 

Összességében egy kiváló poszt-apokaliptikus regény a Menedék, szerethető szereplőkkel, meglepő fordulatokkal és egy olyan jövőképpel, ami már majdnem ijesztően valóságos.

Egy hajszálon múlt, hogy nem lett kedvenc, de az 5 csillag azért jár. ( Csak a két plusz szereplő bevonása miatt nem lett az). Természetesen a folytatást is be fogom szerezni, amint megjelenik nálunk is.

A könyvet nagyon köszönöm a Fumax kiadónak!

Értékelésem: 5/5

A sorozat következő kötetei:

Neil Gaiman- Óceán az út végén

Agave Könyvek, 2013
192 oldal
Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane
Fordította: Pék Zoltán
ISBN: 9786155272219
Részlet a könyvből ITT
Tovább a kiadó oldalára

Fülszöveg:
AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE 

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van. 

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.

Neil Gaiman a kedvenc íróm, imádok elmerülni az általa teremtett világokban, a Csillagpor, a Coraline vagy a Sosehol egytől egyik a szívemhez közel álló történetek, ezért már nagyon vártam az Óceán az út végént. Az én és a többi rajongó nagy örömére az Agave kiadó a nemzetközi megjelenéssel egyidőben adta ki a könyvet, így nem kellett hónapokat várnunk a magyar nyelvű fordításra.

A történet mesélője egy középkorú férfi, aki egy temetés miatt tér vissza gyermekkora meghatározó helyszínére. A ceremónia után autóba ül és a környéket bejárva végül emlékeit követve a Hempstock-

Egy sussex-i farm
(Kép forrása)

farmnál köt ki. Annál a farmnál, ahol hétéves korában hihetetlen dolgokat élt át; ahol három furcsa nő él: nagymama, anya és lánya; ahol a ház mögött egy tó van, melyről a legfiatalabb Hempstock, Lettie makacsul állította, hogy az egy óceán; ahol a legidősebb asszony ott volt a Hold keletkezésénél.
A férfi leül a tó melletti vén padra és eszébe jutnak a régen elfeledett gyerekkori emlékek.

"A gyerekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg."

Nagyon nehéz leírni azokat az érzéseket, amiket előcsalogat a könyv. Eszünkbe juttatja, milyen érzés volt gyereknek lenni, amikor még a világ tele volt varázslattal, újdonságokkal és minden percben rácsodálkoztunk valamire. Amikor a megszokott, bejárt utak helyett újakat kerestünk és amikor még képesek voltunk hinni a csodákban. Amikor a felnőttek világa még érthetetlennek és sokszor értelmetlennek látszott. És mindezt egy már érett ember szemén keresztül látjuk, ettől kissé szomorkás és nosztalgikus hangulat társul a tiszta gyermeki látásmód mellé.
Az egyes szám első személyben történő meséléstől nagyon meghitté válik a történet, mintha Gaiman a saját gyerekkori emlékeit, ábrándjait osztaná meg az olvasóival. Talán ebben a könyvben éreztem leginkább az író, mint ember jelenlétét és közelségét a sorok között.

"A gyerekkorom nem hiányzik, de az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem. Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni fájdalmas dolgokat, embereket vagy pillanatokat, de örömömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek." 

A szereplők kidolgozottak, és nagyon jól kitaláltak, a hétéves főszereplő pont olyan, amilyennek egy hétévesnek lennie kell: bizonytalan, esendő, kíváncsi, fél, és persze őszinte. Belecsöppen egy titokzatos világba, és képes azt elfogadni, bármennyire is hihetetlennek tűnik. Persze az eseményeknek inkább elszenvedője, hiszen gyerekként főleg a való világban történt dolgokba nincs túl sok beleszólása, de ez így hiteles.
A Hempstock-ház három lakóját nagyon szerettem. A nők, akik ki tudja mióta léteznek, a maguk módján tartják fenn a rendet a világban: egy egyszerű kis tanyán élnek, pitét sütnek, tehenet fejnek, néhanapján pedig visszaküldik a sötét dolgokat oda, ahonnan jöttek. (Szeretem a mitológiát, így rögtön a pogány istennő-ábrázolás jutott eszembe, ahol az istennőnek három alakja van: a lány, az anya és a  idős asszony).Végtelenül bölcsek, még Lettie is, aki látszólag 11 éves, de lényegesen nagyobb élettapasztalattal rendelkezik.

Kép forrása

A könyv nem hosszú, de mégis egy kerek egész, nem volt hiányérzetem a végén. Minden szó a helyén volt, tökéletes volt a történetvezetés és az összes szál el lett varrva a végére. Könnyed stílusával, utánozhatatlan hangulatteremtésével, a mitológiai elemek és a történet megfelelő arányú keverésével Gaiman megint felejthetetlent alkotott. Mostani könyvében nem a mágia, a varázslat kapta a nagyobb hangsúlyt, hanem a cselekmény, de azért még így is elképesztő az ötletgazdagság, ami a könyvet jellemzi.Engem mindig le tud nyűgözni, hogy Gaiman ilyen határtalan fantáziával van megáldva. Az éhmadarak, a vödörben elférő óceán vagy éppen a világ megfoltozása olyan szép és elképesztő képek, hogy megint csak ámultam.
Amiben szerintem az Óceán az út végén felülmúlja az eddigi könyveit (mert szerintem felülmúlja), hogy érettebb, kiforrottabb és érződik rajta, milyen szeretettel íródott. Tele van csodával, szomorúsággal, elmúlással, csalódással és bölcsességgel. Emellett pedig az nyelvezete is nagyon szép, engem néha versre emlékeztetett, annak ellenére, hogy egy regényről van szó.

"Soha semmi nem ugyanolyan. Se egy másodperc, se száz év múlva. Mindig tajtékos és zavaros. Az emberek ugyanúgy változnak, mint az óceán."

Egyszerűen gyönyörű ez a könyv, nagyon megérintett, olyan, amit újra és újra szeretnék felfedezni és amit minél többször olvas az ember, annál többet kap tőle. A történet beleég az ember szívébe és lelkébe. Az ilyen könyvek miatt szeretek olvasni.
 Gaiman-rajongóknak kötelező, de aki csak most ismerkedik az íróval, annak is ajánlom, mert ebben a könyvben biztosan nem fog csalódni.

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak.

Értékelésem: 5/5 KEDVENC

Neil Gaiman
(Kép forrása)

Az Óceán az út végén az év egyik nagy szenzációja, nem csoda, hogy már elkeltek a megfilmesítési jogai is, sőt megtalálták hozzá a rendezőt is. A Tom Hanks tulajdonában lévő Playtone Pictures fog felelni a munkálatokért (ők dolgoznak egy ideje az Amerikai istenek televíziós sorozatán is), a rendező pedig Joe Wright lesz, aki nemrég az Oscar-díjas Anna Kareninát rendezte, de már korábban is szintén díjnyertes alkotásokat jegyzett (Hanna, Vágy és vezeklés, Büszkeség és balítélet). (Forrás: cultura.hu)

Buglyó Gergely- Oni: Szürke vér

Ciceró, 2013
346 oldal
ISBN: 9789635398164
Oni-trilógia 1.
Tovább a Ciceró kiadó oldalára

Fülszöveg:
Áron és testvérei hétköznapi tizenévesek. Vagy mégsem? Miért lesz szürke a vérük, ha napfény éri, és miféle titkot rejt apjuk állóórája? Amikor új lány érkezik az iskolába, csakhamar elszabadul a pokol, és kiderül, hogy hőseinknek még a tanárok közt is akadnak ellenségeik. Áron útja az álmos dunántúli kisvárosból egy lidérces kriptán, majd egy különös szentélyen át egyenesen Barathrum, az alvilág sötét mélységeibe vezet.


Azt hiszem, sosem fogom megunni az ifjúsági irodalmat, legalábbis addig biztosan nem, amíg ilyen igényes és szórakoztató kötetek kerülnek a kezembe, mint Buglyó Gergely regénye. Többször megnevettetett és még meg is tudott lepni, ami nagy szó ebben a kategóriában.

Áron két testvérével és édesanyjukkal él egy dunántúli kisvárosban, Kaplagon. Itt leginkább semmi nem szokott történni, egy teljesen hétköznapi és unalmas helyről van szó. Azonban Áronék nem teljesen hétköznapiak. Erősebbek és gyorsabbak az embereknél és valamilyen rejtélyes oknál fogva a vérük napfény hatására szürkévé válik. A dolog miértjéről édesapjuk tudna mesélni a gyerekeknek, ő azonban évekkel ezelőtt eltűnt és nem hagyott maga után mást, csak egy furcsa állóórát és egy zavaros levelet egy jóslatról. A jövendölés szerint a testvéreknek egy lányt kell majd megvédeniük. Hamarosan lehetőségük adódik kipróbálni  képességeiket, mert veszélyes és titokzatos események következnek.

Már a könyv elején azt gondoltam, hogy bizony ez nekem máris tetszik. Ami óriási pozitív csalódás volt, hogy a nyelvezete igényes, nincs lebutítva, mint ahogy azt sok ifjúsági könyvnél tapasztaltam. Szerintem ez jó dolog, a gyerekek nem hülyék, képesek felfogni a szépen és változatosan megfogalmazott regényt is.
A másik nagy pozitívuma könyvnek, hogy pörögnek az események, nem unatkoztam egyszer sem az olvasása közben. Mozgalmas, van néhány igen izgalmas akciójelenet benne, amit remekül ír le az író, ezért nekem ezek a részek voltak a kedvenceim. Szinte magam előtt láttam az egészet, így még jobban izgultam a szereplőkért.
Volt benne egy rejtélyes, nyomozós szál, ami érdekes volt és rendesen kidolgozott, nem volt kiszámítható, nem tudtam kitalálni, mi fog kisülni belőle. Ha éppen csak az iskolai órákról volt szó a kötetben, azt is jól megoldotta az író, humort és megmosolyogtató pillanatokat csempészve a hétköznapokba.
Néhány miértre nem kaptam választ, de gondolom az elvarratlan szálak a folytatásban lesznek tisztázva.

Az író stílusa megfogott, olvasmányosan és élvezetesen tárta elém az általa megálmodott világot, nagyon bele tudtam merülni ezáltal a történetbe. Ez tipikusan az a könyv, ahol azt éreztem, hogy mindig csak még egy fejezetet akarok elolvasni, és aztán még egyet és még egyet. Nem bírtam letenni, pedig igazából nem én vagyok a célközönsége.
Nagy pirospont az írónak a párbeszédekért, ez a regény egyik nagy erőssége. Élnek a párbeszédek, nem üres szófecsérlés, hanem tényleges beszélgetések hangzanak el.
Sok eredetiség van ebben a könyvben, sok lehetőség, már ami a folytatását illeti és sok jó és tanulságos gondolat. Szerintem már az egy remek ötlet volt, hogy Magyarországon, egy kis eldugott kisvárost választott helyszínnek az író. Az én nagyszüleim is egy ehhez hasonló unalmas helyen élnek, sok nyarat töltöttem náluk, de soha nem jutott eszembe a városról semmi misztikus. Viszont a regény elolvasása után már egészen más szemmel fogok körbenézni legközelebb, ha látogatóba megyek. :)

Ami külön öröm volt számomra, hogy a kötet amellett hogy egy remek fantasy, értéket is közvetít a fiatalok felé. A testvérek összekovácsolódása, hogy csak egymásra számíthattak jó példa arra, hogy mennyire fontos a testvéri szeretet és bizalom az életben. Persze ez a tanulság nincs a szánkba rágva szerencsére, csak olyan megkapóan ábrázolta az író, ahogyan az örökösen civakodó testvérek a bajban képesek összefogni és egymást segíteni, hogy muszáj volt megemlítenem.

A szereplők nagyon szerethető figurák, bírtam őket. Anna igazi kíváncsi, tanulós és okos lány, aki szeret olvasni. A testvérek is jól el lettek találva, Lili, a cserfes, csajos és pimasz húgi, Nátán, a komoly és megfontolt báty és Áron, a tipikus középső gyerek. Nekem egyébként Feri volt a kedvencem, a mindentől halálra rémülő barát, aki a végére azért minden rettegése ellenére is kitartott, ami becsülendő.

Két dolog volt a könyvben, ami kevésbé tetszett. Az egyik Áron bátyjának neve. Annyira nem lett eltalálva a Nátán név, abszolút nem éreztem odaillőnek. Lehet, hogy ez az én hülyeségem és persze elég pici dologról van szó, de akkor sem tudtam túllendülni ezen, egyszerűen zavart. A Lili és Áron név mellett olyan idegenül hatott.
A másik negatívuma a kötetnek, hogy a végén egyszerre annyi új információt zúdít a nyakunkba az író, hogy egy ideig eléggé meg voltam kavarodva. Persze a végére kitisztult a kép szerencsére, csak jobb lett volna ezt a rengeteg infót kicsit lassabban kapni.

Összességében egy remek könyv, nem tökéletes, de tudott újat és mást hozni a megszokottnál, emellett nagyon olvasmányos és az írónak a humora is remek. Egy okosan kitalált és felépített történet, amit nemcsak az ifjúság figyelmébe ajánlok, hanem a fantasykedvelőknek is kortól függetlenül, hiszen a könyvben bőven akad mágia, keleti mitológia, és szörnyek is, valamint nem kevés utalás a fantasy nagymesterére, Tolkienra és a Gyűrűk urára.
Igényesen megírt és szerethető regény, amely felveszi a versenyt a külföldi vetélytársaival is. Én szerettem olvasni és nagyon várom a folytatást.

A könyvet köszönöm a Ciceró kiadónak és a szerkesztőnek, Roboz Gábornak aki a figyelmembe ajánlotta.

Értékelésen: 4,5/ 5

Kedvenc gondolat a könyvből:

"-A cél nem az, hogy legyőzz másokat- bölcselkedett Nátán-, hanem, hogy holnap képes légy legyőzni azt, aki ma vagy." 40.o.

Pár szó az íróról:

Buglyó Gergely 1980-ban született Debrecenben, orvosi diplomával rendelkezik, jelenleg kutatóként és oktatóként tevékenykedik a debreceni egyetemen. Emellett nagyon szereti a fantasy-történeteket, jelenleg az Oni-trilógia második kötetén dolgozik.
A szerző blogja: http://buglyogergely.blogspot.hu/







A második rész tartalmából:
ONI: A NÉMA VÁROS

Áron és testvérei felvételt nyertek az Altare Tertium tagjai közé: vállalták a feladatot, hogy segítenek megóvni a Meratánok harmadik oltárát, amely utolsó kapocsként összetartja a valóság szövedékét. Ehhez meg kell fékezniük az Arctalan Kóborlót, aki Anna lelkének mélyén lapul. De ha a Tertium valóban nemes célért küzd, akkor miért őriznek titkokat újdonsült tagjaik előtt? Miért nem fedik fel Annának a jóslatot, amelyből megtudhatná, hogy micsoda valójában a Kóborló?
Amikor Áronék megfejtik édesapjuk órájának utolsó titkát is, végképp bebizonyosodik: maga Yric sem bízott meg a Tertiumban. De vajon lehet-e helye a kétségeknek akkor, amikor Baphomet csatlósai is feltűnnek a színen, és súlyos vereséget mérnek a Tertiumra?
Áronék ráébrednek, hogy a határvonal barát és ellenség között olykor elmosódik, és mindkét oldalról átléphető. Már nem éri őket meglepetésként, ha számító Virrasztókkal, eszelős Onikkal vagy más szörnyekkel kerülnek szembe, de csakhamar be kell látniuk: ha valóban tudni akarják az igazat a Kóborlóról, akkor még a legendás Néma Város meglátogatásától sem riadhatnak vissza.

A sorozatról bővebb információkat az  www.onitrilogia.hu címen találhattok.

John Green- Csillagainkban a hiba

Gabo, 2013
296 oldal
Eredeti cím: The Fault in Our Stars
Fordította: Bihari György
ISBN: 9789636896171
Tovább a kiadó webáruházába

Fülszöveg:
A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Amikor először megláttam a könyv borítóját, teljesen beleszerettem. Egyszerű, mégis annyira szép, vonzza a tekintetet. A fülszöveg elolvasása után már kissé elbizonytalanodtam. Nem igazán szoktam romantikus könyveket olvasni, beteg emberekről szólót meg pláne nem. Valahogy az ötlet is kicsit abszurdnak tűnt, hogy valaki haldokló tinikről írjon szerelmes történetet. A sok pozitív vélemény viszont mégiscsak meggyőzött arról, hogy bizony ezt a könyvet talán mégis érdemes elolvasnom. A kötet elolvasása után pedig már azon gondolkodtam, hogy 1. ) miért nem olvastam hamarabb és 2. ) ha most újra elolvasom, azt túl korai?

" Hazel a nevem. Tizenhat éves vagyok. Pajzsmirigyrákom van, és áttétek a tüdőmben. Egyébként oké vagyok. "

A könyv főszereplője, mint ahogy a fenti idézetből is kiderül halálos beteg. Hazel végső stádiumban lévő rákos, aki egy gyógyszernek köszönhetően kapott még egy kis időt, de nincs esély a gyógyulására és ebbe bele is törődött, megtanult együtt élni a halál gondolatával. Édesanyja unszolására támaszcsoportba jár, amit ő leginkább csak nyűgnek érez addig, míg meg nem ismerkedik itt Augustus Waters-szel, egy nagyon elbűvölő, oszteoszarkómából felgyógyult sráccal, aki Hazellel ellentétben nem hajlandó elfogadni a csendes elmúlást, nyomot akar hagyni a világban, valami jelentőset szeretne tenni. Rögtön szimpatikusak lesznek egymásnak, és lassan egymásba szeretnek. Kihasználják az időt, ami jutott nekik és úgy élnek meg minden napot, mintha az utolsó lenne, hiszen számukra csak pillanatok vannak megírva a csillagokban. Ez a történet nem happy end.

"Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte."

Őszintén szólva elég megrázó élmény volt a könyv olvasása, egyszerre volt borzasztóan szívfájdító és  lélekemelő is. Hol nevettem Hazel és Gus poénjain, hol a fájdalom és az elkeseredettség érzése kerített hatalmába, amikor Hazel próbált távolságot tartani mindenkitől, mert nem akarta megsebezni azokat, akik szeretik őt.

"-Ilyen vagyok. Ilyen. Mint egy gránát, mama. Gránát vagyok, ami előbb-utóbb felrobban, és szeretném a minimumra csökkenteni a sebesültek számát, érted?"

  Nem gondoltam volna, hogy ennyi érzelmet fog kiváltani belőlem, de az írónak sikerült úgy a padlóra küldenie, hogy közben mégis boldoggá tett. Az idei évem egyik legkülönlegesebb olvasmánya volt és még napokkal az elolvasása után is a hatása alatt vagyok. Nem tudom, mennyire sikerül összeszednem a gondolataimat, annyi minden kavarog a fejemben, de azért remélem nem leszek túlságosan csapongó. :)

A történetről nem fogok többet írni, nem szeretnék túl sokat elárulni, bár talán nem nehéz kitalálni a könyv végét. Inkább azt emelném ki, hogy mennyire gondolatébresztő volt a könyv. Elgondolkodtatott: vajon fel lehet készülni a halálra? Van értelme reménykedni egy reménytelen helyzetben? Szülőként fel lehet dolgozni azt, hogy a gyereked haldoklik? A szerelem túlél mindent? A könyv tele van mély gondolatokkal és komoly témákkal, amire nem is számítana az ember egy young adult kötetben. Rávilágít, mennyire rövid és törékeny az élet, és hogy mennyire más úgy élni a mindennapokat, hogy a halál ólálkodik a sarkadban.
Rengeteg bölcsesség, tapasztalat és életigenlés van ebben a könyvben, és úgy tanítja az olvasót, hogy észre sem vesszük, finoman hangol át minket, akár egy hangszert.

FORRÁS

"– Oké – mondta egy örökkévalóság után. – Nálunk talán az oké lesz az örökké. – Oké – bólintottam."

Annak ellenére, hogy az egész kötet az elmúlás, tehetetlenség  és a beletörődés témáját boncolgatja, mégis voltak vidám, kacagtató pillanatok is, amiket nagyon szerettem. Hazel és Gus humorral és öniróniával próbálta oldani a hangulatot és átvészelni a hétköznapokat. Ez nagyon szimpatikus volt, hogy sikerült egy kis vidámságot csempészniük az életükbe, ez tényleg csodálatos hozzáállás, hiszen humorral sokkal könnyebb elviselni mindent szerintem.

A két főszereplő szerelme nagyon megható volt, még nekem is, pedig nem szeretem a szerelmi történeteket. És persze tragikus. Szerettem, hogy nem kapkodtak, nem estek rögtön egymásnak, rengeteg beszélgetésen és közös programon keresztül tényleg megismerték egymást, így  a szerelmük lassan bontakozott ki. Nagyon élveztem ezt a folyamatot, tényleg üdítő volt egy olyan szerelemről olvasni, ami igaz és nem csak egy kis romantikus tinifellángolás, aminek semmi alapja nincsen.

Forrás

"A szerelem az, hogy mindenképpen megtartjuk az ígéretet."

Augustus, a rákból felgyógyult srác, aki mindenképpen nyomot akar hagyni a világban, nagyon eleven és vibráló karakter a könyvben. Annyira szerethető, hogy még én is majdnem belezúgtam a könyv végére. Jópofa, okos, humoros, vagány és élettel teli, még fél lábbal is. Azt hiszem, őt mindenképpen jelölni kell a Könyves Álompasik párbajára. :)

Hazelt is nagyon megszerettem, tetszett az élethez való hozzáállása, 16 éves lányhoz képest nagyon jól és éretten állt a dolgokhoz, ráadásul remek humorral lett megáldva.
Igazából minden karakter ki lett dolgozva rendesen, nem volt olyan érzésem, hogy felületesen ábrázolt volna bárkit is az író. Még a mellékszereplőket is egytől-egyig nagyon hitelesen írta le, köztük Isaac volt nálam az abszolút kedvenc. A srác, aki a szemműtéte után nem a vakságán kesereg, hanem hogy elhagyta a barátnője. Ettől annyira igazi ez a könyv, mert elhiszem, hogy egy kamaszfiú tényleg képes így gondolkodni.

"Isaac túl van a műtéten. Jól ment. Hivatalosan KKM.
Ez azt jelenti, hogy „kóros képlettől mentes”. Pár másodperc múlva jött a következő SMS.
Viszont vak. Ez a rossz hír."

Ami még megfogott a könyvben, az az író stílusa. Hihetetlenül gördülékeny, olvasmányos a kötet, a szóhasználata, a fogalmazásmódja már az első oldaltól kezdve magával ragadott. Ez az egyik legnagyobb erőssége az írónak, valamint az őszintesége, ami miatt igazinak érzek minden szót a könyvben.

A Csillagainkban a hiba egy alapmű, mindenkinek el kellene olvasnia, aki már elmúlt 15. (Alatta nem ajánlom, mert a témához már kell egy kis érettség.)
Egy megkapó és elragadó történet szerelemről, az életről és az elmúlásról. Nálam nagybetűs KEDVENC lett, és bekerült azok közé a könyvek közé, amiket érdemes újraolvasni többször is.

Értékelésem: 5/5 Kedvenc

FORRÁS

Pár szó az íróról:
John Green 1977-ben született Indianapolisban, de a Florida állambeli Orlando-ban nőtt fel. Diplomáját 2000- ben szerezte meg angol és vallási tanulmányaiból.
A főiskola után öt hónapot egy gyermekkórházban dolgozott lelkészként. Az itt megszerzett tapasztalatok, a  gyermekek halálos betegségei és szenvedéseik inspirálták őt, hogy író legyen, és később, hogy megírja a Csillagainkban a hiba című könyvét.
Több évig dolgozott Chicago-ban a Booklist-nál kiadói asszisztensként, jelenleg a The New York Times munkatársa.
Többek között Printz-éremmel, Printz-oklevéllel és Edgar díjjal büszkélkedhet. (Forrás: Wikipédia, Gabo)

További magyarul megjelent művei:
Alaszka nyomában
Katherine a köbön -Avagy a szerelem képlete 

A könyvet nagyon köszönöm a Gabo kiadónak!