Szécsi Noémi neve nekem nem mondott eddig túl sokat, a könyvére is csak véletlenül bukkantam rá a molyon. Egyből felkeltette az érdeklődésemet a borító, ami szerintem nagyon jól sikerült (a 2011-es kiadásé), amikor pedig elolvastam a fülszöveget, jót röhögtem és fel is jegyeztem a könyv címét a kölcsönzési listámra.
Fülszöveg:
– Saláta.
– Ez nem ad neked örök ifjúságot. Annyiszor mondtam már, Jerne, hallgass a nagymamádra. Ha akarsz valami igazán táplálót, rendelj egy pizzafutárt!
Tényleg elmondta már ezerszer, s töretlenül remélte, hogy egyszer lemondok könnyű vacsorámról egy-egy leizzadt kifutófiú vagy kifutólány kedvéért."
Így társalog egymással az új évezred elején a meseírói ambíciókat dédelgető, huszonéves Voltamper Jerne és kétszázharmincöt éves nagymamája.
2000-ben, helsinki ösztöndíjam első hónapjaiban szakdolgozatírás helyett egy vámpírtörténet szövögetésével töltöttem a finn tél kurta nappalait és hosszú éjszakáit. Ez volt első írásművem, és akárcsak a történet főhőse, én is azt reméltem, hogy rögtön fölfedez majd magának az irodalmi élet. A meseíró-palánta Jerne és a patinás budapesti vámpírdinasztiából származó örökifjú nagymama történetéből előbb forgatókönyv készült a 2001-es prágai Sundance Fesztiválra – a film azóta sem valósult meg –, majd 2002-ben a regény is eljutott az olvasókhoz.
És közben még föl is fedeztek bennünket.
Szécsi Noémi 1976-ban született. Az ELTE latin, majd angol és finn szakán folytatta tanulmányait. Kommunista Monte Cristo című regényéért 2009-ben megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját. 2011-ben József Attila-díjjal jutalmazták. További művei: A kismama naplója; A baba memoárja; Utolsó kentaur; Nyughatatlanok. A Finnugor vámpír 2005-ben megjelent lengyelül, jelenleg olasz és angol fordítása készül.
A könyv még azelőtt íródott, hogy a vámpírtörténetek divatossá és elterjedté váltak, és nem is lehet ezekhez hasonlítani. Sokkal hétköznapibb, furcsább, kicsit sem romantikus és természetesen magyar.
Voltamper Jerne, a kissé életunt és depresszív hajlamokkal rendelkező főhős egy lepukkant budapesti bérház ötödik emeletén éli életét a több, mint 200 éves gyönyörű, de annál gonoszabb és kissé sznob nagymamájával, aki természetesen vámpír. A nagymama nevét nem tudjuk, hisz aki ennyi ideje létezik, az rendszeresen változtatja azt.
Jernét kis korától a vámpírrá válásra készíti fel és ösztönzi, sajnos azonban főhősünk nem különösebben várja a vámpírlétet, amivel drága jó nagymamájának elég nagy csalódást okoz.
Jerne meseíró szeretne lenni és egy kis kiadónál dolgozik szerkesztőként. Meséit posztmodernnek, elvontnak és kissé bizarrnak mondanám, nem is akarja kiadni a kiadó( én imádtam őket, nagyon viccesek). A nagyi természetesen nem szeretné, ha unokája esetleg híres meseíró lenne, elvégre a vámpírok kerülik a feltűnést.
A könyv második felében hősnőnk már újdonsült vámpírként próbál helytállni kisebb-nagyobb sikerrel, miközben nagymamája próbál az élete minden területén uralkodni.
Ami elsőre megfogott,az az írónő fanyar és ironikus humora, illetve a változatos szókincse és kifejezőkészsége. Ilyen jókat régen nevettem egy könyvön, végre valaki, aki nem alpári szavakkal és közönségességgel próbál vicces lenni.
A karakterek nagyon jól ki lettek találva, természetesen a nagymama volt a kedvencem, nagyon bírtam a tömény szarkazmust a szövegeiben. Azt is jó ötletnek tartom, hogy ebben a könyvben a vámpír hagyományosan koporsóban alszik és denevérré tud változni.
Jernét is megkedveltem , a nemtörődöm stílusával igazán szerethető.
A könyv második fele nekem kicsit kevésbé tetszett, bár a végén a csattanó jól ki lett találva.
Aki vágyik egy kis humorra és vámpíros könyv fronton valami másra, annak szívből ajánlom.
Értékelésem: 4,5/5
Kedvenc idézetem( az egyik):
" ...amikor megláttam a nemzeti lobogót a reptéren, könnyek gyűltek a szemembe. Piros, mint a vér, zöld, mint az epe, boldog, aki itt szív." 208.o.
Európa kiadó, 2011
252 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése