Razorland-trilógia 2.
Fumax, 2013
352 oldal
Eredeti cím: Outpost
Fordította: Gálla Nóra
ISBN: 9789639861558
Tovább a kiadó oldalára
Fülszöveg:
Sötét színek, hátborzongató történet… Ann Aguirre könyvét nem lehet letenni! – Gena Showalter, a New York Times sikerszerzője
Pikk egy új világban találja magát. Míg odalent a társai felnőttként, a közösség teljes jogú tagjaként kezelték, a városkában csak egy gyerek a sok közül, akinek az iskolapadban a helye. Pikk képtelen megtagadni magát, hiába igyekszik beilleszkedni a kisváros életébe, makacssága újabb és újabb konfliktusokba sodorja.
Ráadásul Fakó is hűvösen és távolságtartóan viselkedik vele, míg Kósza többet akar a puszta barátságnál. Az új környezetben a barátok egyre jobban eltávolodnak egymástól. Pikk nem tehet mást: a maga útját kell járnia, bármilyen fájdalmas és magányos legyen is az.
A tanév végén Pikk őrszolgálatra jelentkezik, hogy a kiválasztottakkal együtt megvédhesse a földműveseket a korcsok egyre hevesebb és kegyetlenebb támadásaitól. Az eseménytelenül induló küldetés azonban váratlan fordulatot vesz. A városlakók által alábecsült korcsok figyelik az embereket. Terveket szőnek és várnak. El akarják pusztítani Megváltás városát, és a végső katasztrófát csak Pikk látja előre…
A trilógia előző kötete, a Menedék olvasása után nagyon vártam a folytatást, amit végre sikerült beszereznem, és ki is olvastam egy nap alatt. Erre mondja néhány ismerősöm, hogy nekem kár könyvet venni, mert olyan gyorsan kivégzem őket, de nem tudtam visszafogni magam, annyira berántott a történet, hogy nem bírtam letenni. :)
Az előző rész végén Pikk és három társa nem kicsit viharverten elérnek Megváltásba, amely egy kis vallásos kolónia, az emberek itt a régi értékek szerint élik mindennapjaikat. Kissé bigottak és teljesen jól elvannak azzal a naiv hozzáállással, hogy ha mindent istennek tetsző módon tesznek, akkor biztonságban vannak. Épp ezért a nők hosszú szoknyát, zárt ruhát viselnek és csak asszonyhoz illő feladatokat végeznek, főznek meg kötögetnek, és gondoskodnak az urukról. Az itt élők mindent maguknak termelnek meg és állítanak elő a két kezükkel és persze sűrűn imádkoznak. Rájuk is fér, mert ilyen szintű vakság mellett max. az ima segíthet rajtuk. Persze azért itt is van néhány értelmes ember, Hosszúpuska például vagy Oaks mamáék, akikhez Pikk került. Ők jó emberek, akik hajlandók kinyitni a szemüket és elfogadni az új dolgokat.
"Megváltásban nem követeltek efféle vak engedelmességet – igaz, itt a vallási fanatizmus öltött aggasztó méreteket."
A Megváltásban lévő törvények és szokások Pikknek és barátainak teljesen ismeretlenek, épp ezért a közösségbe való beilleszkedés nem egyszerű feladat számukra. Pikk nehezen viseli, hogy itt gyerekként kezelik, nem adnak a véleményére, és nem csinálhatja azt, amit akar. Nem igazán fogadja el a többi gyerek, sok felnőtt is ferde szemmel néz rá és rengeteg galibába kerül amiatt, hogy nem képes feladni önmagát. Hogy is néz már az ki, hogy egy lány férfigúnyában parádézik és fegyvert hord! Botrányos.
"A tapasztalat, különösen nehéz időkben, nem arányos az évek számával – ezt az itteniek is tudhatnák. De nem tudják, gondoltam sóhajtva, és ezen egyikünk sem változtathat."
Miközben a kis közösség éli világát, a falakon kívül egyre több a korcs, vagy ahogy itt nevezik, a mutáns. Egyre többen vannak, egyre szervezettebbek és Megváltás polgárainak vérére szomjaznak. Pikk már korábban észrevette a lényeken a változást, a kolónia számára azonban csak akkor válik nyilvánvalóvá a dolog, amikor a mutánsok tönkreteszik az elvetett terményeket. Ha nincs termény, nincs élelem, ezért a földeken helyőrséget kell létrehozni. A nyílt terepen veszélyes a munka, nem tolonganak az önként jelentkezők, ám Pikk, Kósza és Fakó az elsők közt vannak. Végre azt csinálhatják, amihez értenek, ám ami odakint vár rájuk, arra még ők sincsenek felkészülve.
Ritkán fordul elő, hogy egy sorozat második része jobban tetszik, mint az első, de itt ez a helyzet. A Menedéket is szerettem, de a Helyőrség még zseniálisabb lett. Kicsit
kevesebb benne az akciójelenet-ám azok
brutálisak és emlékezetesek,- viszont az
írónő többet elárul a korcsokról, valamint a szereplők jellemét is jobban megismerjük.
Az új környezet miatt
a szereplők fejlődnek, tanulnak, megismerik önmagukat és ez a folyamat igazán érdekes az olvasó számára is. Pikk felfedezi nőies énjét, Kósza átértékeli a múltban elkövetett tetteit és még Tegan is talál célt az életének. Ann
Aguirre fantasztikusan jól ábrázolja a fiatalok lelki vívódásait és azt,
ahogyan próbálnak alkalmazkodni az új életformához. Mindannyiuk személyiségét sikerül árnyalnia az írónőnek, de természetesen Pikk az, akinek újabb és újabb oldalát ismerhetjük meg. Rengeteg dolog ismeretlen számukra, meg kell tanulniuk, mit jelent gyereknek lenni, mit jelent, ha önzetlenül szeretnek, vagy hogy mi az a vallás.
A
korcsok is fejlődnek, mégpedig aggasztó ütemben,sokkal többet tudunk meg róluk, mint az előző részben, többek között kiderül az is, hogy már nem csak az motiválja őket, ami eddig. Arról is kapunk néhány infót, hogy mi történhetett a múltban, ami miatt létrejöttek, de ezt nem írom le, mert nem akarok spoilerezni.
Természetesen a történetben helyet kap a
szerelmi szál is, itt jóval erőteljesebben, mit az előző részben, ám ami jó hír, hogy a szerelmi háromszög nem igazi szerelmi háromszög, hiszen Pikk szíve csak egy fiúhoz húz. Kicsit féltem az első kötet végén, hogy nagyon erőltetni fogja ezt a dolgot, de végül is nagyon jól jött ki belőle az írónő.
Nekem az első részben
Fakó volt a szimpatikusabb, ám ebben a kötetben kicsit már untam. Nem tetszett a kicsit sem férfias viselkedése, hogy rögtön félreállt, mert ő vetélytársat látott Kószában és persze nem kérdezte meg a dologról Pikket és a kötet végén lévő magába fordulásával is csak felbosszantott.Legszívesebben kihajítottam volna a korcsok közé, annyira idiótán viselkedett.
Kósza ellenben sokat fejlődött és őt nagyon bírtam. Ő legalább kitartó és a viszonzatlan érzelmek ellenére is ott volt Pikk mellett mindvégig, a legnagyobb bajban is.
Szerettem ezt a kötetet azért is, mert míg az előző részben a négy fiatalt a szükség tartotta össze, addig a második rész végére már azért lesznek egy csapat, mert így akarják, igazi kapocs lesz köztük. Ráadásul most már tényleg van miért harcolniuk, nemcsak a saját életük a tét. Rettentően várom a folytatást, annyi lehetőség van ebben a regényben és a második kötetben lévő bravúros megoldásokból kiindulva úgy érzem, az írónő meg is ragadja majd azokat.
Egy szó, mint száz,
imádtam az egészet, úgy ahogy van.
Tudott rám hatni, dühöngtem, féltem, örültem és borzongtam az olvasása közben, sokkal jobban beszippantott, mint az első rész.
Jár dicséret a kiadónak is, hiszen fordítóváltás volt és ezt olyan ügyesen megoldották, hogy alig lehetett észrevenni, talán annyi, hogy
még gördülékenyebb lett a stílus és ez szerintem az új fordító érdeme is.
A harmadik rész, a
Horda elvileg 2014-ben jelenik meg nálunk, és én már tűkön ülök, hogy olvashassam.
Értékelésem: 5/5 kedvenc
Kedvenc idézet:
"…alapjáraton olyan barátságos szoktam lenni, mint egy meztelen késpenge a sötét sikátorban." 86. oldal
Az Expedíció egy szépirodalmi igényességgel megírt sci-fi (vagy hátborzongató pszichológiai thriller..., vagy talán mindkettő?), ami azt boncolgatja, hogy mit jelent igazából szembenézni az ismeretlennel.
